Anorexiám van? Legyőzhetem? (15/L)

Próbálom rövidre fogni:

2009-ben egyszerre történt velem több olyan dolog is, amit nem tudtam/nem akartam feldolgozni. Például: nővérem elköltözött Pestre, alig párhavonta láttam egy-két napra, szüleim elváltak (nagyon csúnyán, állandóan ordibáltak, kihívták egymásra a rendőrséget, volt hogy verekedtek előttünk), anyám elköltözött és vitt engem is magával, akaratom ellenére másik suliba íratott. Öcsém örökölte apám agresszivitását, ezért akkoriban sokszor rajtam vezette le azt a feszültséget, amit ő is kapott a szüleink válásából. Mivel nővérem nem volt ott velem, barátaimat a másik suliban hagytam, senkivel sem tudtam beszélni.

Akkoriban rájöttem, hogy nem vagyok szép, és "nagyobb" voltam néhány új osztálytársamnál. Meg ugye elkezdtem nőiesedni, kerekedni, ami még jobban megijesztett. Ez volt ötödikben.

Hatodikban rászoktam a mérlegelésre, naponta többször ráálltam, hihetetlenül boldog voltam 1 deka mínusztól is. Nem hittem hogy ez rossz, senki nem volt ott hogy megmondja.

Egy időre megálltam egy egészséges, vékony szinten, amikor már magamnak is tetszettem.

2012 nyarán megint fogyni kezdtem, amíg 36 kiló nem lettem. Ezután még fogytam tovább, de már annyi erőm sem volt, hogy ráálljak a mérlegre. (Egész nap aludtam, vagy a medence közepén álltam órákig, mert azt olvastam, hogy a hideg víz elősegíti a fogyást...)

Anyám nem vett észre ebből semmit. Néha megjegyezte, hogy nagyon vékony lettem. Még akkor sem aggódott, amikor egyszer pánikba esve odamentem hozzá egycsaládi rendezvényen, hogy "anya, maguktól csökkennek a számok a mérlegen, pedig már napok óta rendesen eszem!". Azt mondta majd egyszercsak úgyis megáll, és ment vissza a többiekhez...

Amikor elkezdődött a suli, fokozatosan szedtem vissza magamra a kilókat, mert már én jöttem rá magamtól, hogy valami nem jó. Nehéz volt, mert minden egyes kilóval csúnyábbnak és undorítóbbnak éreztem magamat.

Jelenleg normális súlyom van. Mások szerint vékony vagyok, egyesek szerint túl vékony.

Én viszont még mindig dagadtnak látom magamat... bennem maradtak olyan dolgok, amikről tudom, hogy betegesek: bárhol olyan felületet látok, ami használhat tükörként, tehát látom benne magamat, odamegyek hozzá, és nézem magamat benne. Akárhol. Utálom, ha néznek miközben eszem. utálom azt látni, hogy valaki eszik. Bűntudatot érzek, ha normális adag kaját, vagy néha vmi egészségtelent megeszem. Néha elsírom magam a tükör előtt. Néha a túlsúlyosakat is vékonyabbnak, vagy legalábbis szebbnek látom magamnál. Rendszeresen megyek fel Pro Ana-oldalakra, ahol étkezési zavarosak beszélgetnek egymással. Ha úgy érzem, sokat ettem, elmegyek futni/otthon tornázom, addig, amíg nem múlik el a bűntudatom. (Néha órákig is.)

Azóta már tudom, hogy ez egy nagyon rossz helyzet. Hogy talán ez már anorexia. De mégis olyan hihetetlen lenne. Hiszen aki nem sovány, az hogy lenne anorexiás? Márpedig én sovány biztosan nem vagyok. Maximum vékony.

Sokáig azt hittem, hogy az anorexia egy idiótaság, és sajnálta azokat, akikről megtudtam, hogy ezzel küzdenek. Eközben talán velem is végig ugyanez volt a helyzet...

Most, tizenöt évesen pedig nem tudok már mit kezdeni ezzel. Pedig régóta azon vagyok, hogy sikerüljön.

Tényleg beteg vagyok...?