őszintén, van olyan ember aki szerint hasznosak a pszichológusok, pszichiáterek?

Tanár vagyok, egy középsuliban tanítok, és nem tudom, mi volna velünk az iskolapszichológus nélkül.

Nem látom kamuszakmának, inkább nagyon is szükséges és hatékony.

Én is éreztem már így, hogy tiszta feleslegesek. Tudom közhely, de minden fejben dől el.

Ha valaki beszélgetni akar, akkor szerintem igazán mindegy, hogy egy szakképzett pszichológus vagy egy hétköznapi emberrel beszélget.

Erről lehetne vitatkozni, hogy kamuszakma-e vagy sem.....

A pszichológia tipikusan az a szakterület, ahol a betegnek sokkal több energiát kell belefektetni a kezelésbe, mint bármilyen szervi bajokkal foglalkozó szakiránynál. A pszichológus/pszichiáter senkit sem fog meggyógyítani, csak segítséget, iránymutatást tud adni ahhoz, hogy valaki meggyógyuljon, de itt 90%-ban a betegen múlik a javulás, ami bizony sokszor éveket is igénybe vehet. Ehhez persze a legtöbb betegnek nincs türelme, mert hozzászoktak ahhoz, hogy ha fáj valami, akkor elmennek az orvoshoz és az néhány gyógyszer segítségével pár hét alatt rendbe jönnek.

A pszichológia ennél lényegesen bonyolultabb és összetettebb dolog. Nem szabad azt hinni, hogy meggyógyítja a beteget a pszichológus. Nem. A beteg saját magát tudja csak meggyógyítani az orvos közreműködésével, ami bizony nagyon sok munkával jár a beteg részéről.

B@romi sok múlik a betegen. Lelki problémákból ha valaki nem akar igazán megszabadulni akkor nem is fog.

Ezért kamu a pszichiátria. Gyógyszerekkel még nem lesz több gyógyuló szándéka a delikvensnek, azzal hogy szétmérgezik a testét még lelkileg, pszichésen senki sem lesz egészségesebb.

Pszichológussal nehéz, mert hozzájuk igen nehezen kezelhető problémákkal fordulnak az emberek. Erről nem a szakember tehet.

Szerintem fontos, hogy legyen szakszerű segítség, ha szükség van rá.

Persze, nagyon sokat számít, ha az ember meg tudja beszélni a barátaival, családjával a problémáit, de előfordul, hogy ez nem vezet megoldáshoz. Én pl. most olyan helyzetben vagyok, amiből egyedül elég nehéz kilábalni, és úgy érzem, a barátaim és a családom nem ért meg. És ez nagyon rossz. Nem értik, hogy mi zajlik le bennem, hogy mit érzek. Ez így nagyon nehéz.

Könnyen adnak tanácsot, hogy lépjek túl a dolgon, sz*rjam le az egészet, majd lesz jobb is. Valójában nem ilyen egyszerű a történet.

Tapasztalataim szerint egy szakember nem azt mondja, hogy lépj túl rajta és sz*rd le a dolgot. Igaz, én nem pszichológussal beszélgettem, hanem egy gyermekvédelmi nevelővel. Egy gyermekvédelmisnél is nagyon fontos szerepet játszik a pszichológia, hogy a fiatalok lelki problémáit elmondva, segíteni tudjon nekik. Nekem pl. ez az ember sokat segített, nagyon sok mindent megértettem a beszélgetésünk alatt és most már úgy érzem, jobban kezelem a helyzetet.

Előző válaszolónak nagyon sok mindenben igaza van.

Pszichiáterre/pszichológusra elsősorban azért van szükség, illetve azért jobb vele megbeszélni a problémákat, mert ő kívülálló és megfelelő távolságból, megfelelő rálátással tudja nézni a helyzetet.

Egy ilyen betegségnél nagyon nagy szükség van a rokonokra, barátokra, de ők elfogultak, más szempontból szemlélik a beteget és a körülötte kialakult helyzetet.

A pszichológusra inkább úgy kell tekinteni, mint egy olyan személyre, aki helyes irányba terel, aki megmutatja a lehetőségeket, de a problémát a betegnek magának kell megoldania.

Dolgoztam pszichiátrián és gondozóban is, egyetemen is tanultam pszichológiát, de én nem vagyok pszichológus.

Régen is hasonlóan gondoltam mint Te, hogy az elme bajait nem lehet úgy meggyógyítani, mint bármi más szervet, főleg a pszichológus nem tud sokat tenni a beteg akarata nélkül, hiszen ő csak beszélget vele, csinál néhány tesztet, stb.

Ahol dolgoztam kezdő pszichológusokat alkalmaztak, akik frissen az egyetemről kikerülve minden beteggel eljátszották az aktuálisan menő teszteket, boldog-boldogtalannal MMS tesztet csináltak, de érdemben nagyjából semmit sem segítettek, tapasztalatuk nem volt, tankönyv alapján pedig mint kezdtek volna egy borderline szindrómással? Nagyjából az időjárásról beszélgettek és próbálták megnyitni a beteget. De aki elzárkózott, azzal semmit se tudtak kezdeni.

Részemről a pszichiáterek is a kórházban dolgozó kollégáik miatt ásták el magukat, tulajdonképpen semmit sem csináltak, a szobájukban ültek, napi 1-2x volt vizit. Azt a gyógyszert használták amit az aktuális gyógyszerügynök nyomatott, így 1-1 visszatérő beteget ha más orvos kapott meg, felülírta a terápiáját a saját gyógyszerével, másik hatóanyaggal. Egyes menő gyógyszereket boldog-boldogtalannak felírtak, a depressziós 18 éves lány és a demens 80 éves mama is szedte.

A diagnózisok sem igazán változtak, 3-4-et használtak felváltva, ezek fizetnek a legjobban, nagyobb legózás folyt az ápolási határnapokkal és a súlypontokkal, mint a betegek gyógyításával. Bár az épp nem történt senki részéről sem, a pszichológusok legalább bementek a szobákba, az orvosok csak kiírták a gyógyszereket.

Nem csoda, hogy a kórházban a többi osztály lenézte az egész pszichiátriát, mint ingyenélők gyülekezetét, ahol az orvosok 10-re jönnek, 1-2 körül már mennek el, a betegekhez minden hülyeség miatt konzíliumot kérnek, ráadásul annak sem néznek utána rendesen, hogy valószínűleg mi baja van, így feleslegesen köröztetik végig az összes osztályon.

Még egy dolog ami eszembe jutott, volt egy évfolyamtársam aki személyiségzavaros pszichiátriai beteg volt, úgy tudom kezelés alatt is állt de a gyógyszerét nem szedte, inkább ivott, drogozott, csajozott (abban nagyon ügyes volt, hogy a barátnője nem jött rá), random helyekről került elő, stb. Mindezt úgy, hogy az anyja pszichiáter, a testvére pedig pszichológus volt. Vagy talán pont ezért lett ilyen?