Legjobb baratom anyukajanak eltavolitottak a gyomrat. Mire keszuljenek fel?

Hasonló képpen jártam én is a nagyszüleimmel, eleinte én is jólviseltem a dolgot és játszottam az "optimistát", de legbelül végig tudtam hogy mi történik és hogy mi fog történni, a sokadik látogatás után (napi szinten jártuk az onkológiát szobáról szobára)tudam hogy mi történik és hogy mi fog történni és egyszerűen csak realista szemmel tudtam látni az egészet: a szenvedést, a kétségbeesést, a félelmet,a fényt lassan napról napra kínok közt kihunyni azoknak a szemében akiket még a saját szüleimnél is jobban szerettem,majd miután végetért a szenvedésük a két emetésen is csak póker arccal bámultam magam elé, és miután végetért az egész tortúra teljesen összeomlottam belül, anélkül hogy kimutattam volna mások előtt, de smár vagyenki sem állt mellettem, még a családom sem, mindenki önző módon csak asaját gyászával volt elfoglalva, ennek már hat éve, de a mai napig nem értem,hogy 16 éves fejjel miért nem támaszkodhattam a saját családomra, és miért éppen ők keresek bennem lelki támaszt. Azóta úgyérzem hogy az a jókedvű kissrác aki valaha voltam és aki megfogadta hogy soasem fog felnőni teljesen meghalt, vagy sohasem létezett, vagy talán nem is én voltam? Egy részem tényleg meghalt.Talán az én esetemből rájöttél, hogy ha mellette kell állnod neked is elég kemény lesz.

Minden esetre ha bekövetkezik a legrosszabb mellette is kell állnod (őszintén remélem, hogy nem fogbekövetkezni).

Akármit is mutat majd a világ felé tudd, ha már nagyon rosszra fordul a helyzet össze fog omlani ha nem elég erős és ha nem is omlik össze maradandó helyrehozhatatlan lelki sérüléseket fog szenvedni, ezért mindig figyelj oda rá, de ha inkább a magányt választja majd el kell fogadnod azt is.