Van a fájdalomnak/szenvedésnek egy olyan határa ahol az egyén feladja önmagát - és inkább "külső" segítséget kér?

Ez nálam külső (fizikai) és belső (mentális) oldalon is jelen van.

Fizikailag pl súlyosan be van gyulladva az ínyem, és már enni sem tudok rendesen - mégsem megyek el az orvoshoz.

Vagy pl az életem sem tudom helyre hozni, és csak húzom az időt már sok-sok éve - mégsem kérek segítséget.

Igazából azt várom hogy meghalok, vagy valami csoda történik - és csak úgy egyszer vége lesz - húzom az időt.

Törvényszerű hogy egy pont felett olyan szenvedést okoz az élet - ahol valamiért másképp döntök majd (és kérek külső segítséget)?

Vagy nincs ilyen pont/határ - és ha kitartóan elviselek minden szenvedést, akkor nem kell változnom. Vagyis persze változnom kell, csak épp nem kell feladnom az emberségem, és az elveim (és így valamikor majd tiszta szívvel halhatok meg).

Tehát kényszerű valahol az ember életében a megtörés - vagy el lehet ezt húzni a halálig is?