Miként lehet lelkileg feldolgozni, hogy ápolni kell ágyhoz kötött szülőmet, ha mindez rányomta a bélyegét az intim életemre, a libidómra?

A saját életed legyen a fontosabb!

Nekem az a véleményem, hogy van egy szint ami után nincs értelme otthon csinálni ezt és feltenni rá az életem. Ez is ilyen szerintem. Elvégre ezért vannak az idősotthonok. Engem nem érdekelne ki mit mondd az én életemről lenne szó.

Szerintem "belejössz", nem írtad, hogy demens lenne.

A kérdés inkább az, hogy jó természetű-e, kijöttök-e, és van-e elég helyetek, hogy veletek éljen.

Én is ápoltam az apámat, nem adtam volna otthonba. Igen, ma ez nagyon "divatos" megoldás, és le fognak pontozni, de én úgy éreztem volna, mintha "szemétre vettem" volna az apámat. Ráadásul jó volt a kapcsolatunk, volt elég helyünk stb.

Mi szerveztünk gondozót is napi pár órára, 1-2 napra, de amúgy én is csináltam mindent. Kérdés, anyagilag nektek ez belefér-e (és hát a megfelelő segítséget megtalálni is idegőrlő, meg az is, hogy idegen van a lakásban, és be kell engedned az életedbe, de valamit valamiért)

Nekem közben is, de legfőképp a halála után némi "megnyugvást" jelentett, hogy az utolsó hetekig otthon volt, vállalható életkörülmények között, minden tőlem telhetőt megtettem érte az évek alatt. Meg is érdemelte.

Persze, a te döntésed, úgy oldod meg, ahogy tudod, akarod. Minden egyéni élethelyzet más.