Szerintetek mennyire gáz, ha rokonoknál vidéken pottyantósba kell végezni a dolgot?

Nálunk is az volt elég sokáig. Én sem szerettem, de leginkább a bogarak miatt. Nyáron pedig a lárvák miatt, amik a sz*rtengerben mozogtak. Mindig attól féltem, hogy valamelyik felugrik és belém mászik. Pedig elég mély gödör volt ásva, hogy ha beleestem volna akkor valószínűleg ki se tudtam volna mászni.

Egyébként pedig sokaknál jelen van az angol szlengben elterjedt "poop shy", ami természetes. Hiszen kevesen vannak, akik felszabadultan el tudják végezni a dolgukat, ha közben tudja, hogy mások hallják, látják.

Amúgy, ha benti wc lett volna, akkor ott is hallhatták volna, vagy ha bemennek utánad, akkor érezhették volna mit csináltál... De, ha valaki hosszabb ideig van wc-n azért sejthető mit csinál. Feleslegesen csinálsz ekkora ügyet belőle.

Nyugodtan felteheted itt is a kérdésed, hisz egyrészről anonim, másrészről kapcsolódik a kérdésed, harmadrészt pedig lehet más is hasznos információt kaphat erről a "dologról"

16-os voltam.

Nem tudom van-e magyar megfelelője a "poop shy" kifejezésnek, de általában azokra az emberekre szokták használni, akiknek gátlásaik vannak a nagydolguk elvégzésével kapcsolatban. Nyilván ennek megvannak a maga szintjei, és persze szélsőségei. Viccesnek hangzik, és komolytalannak, de érdemes foglalkozni vele, mert azért komoly egészségügyi és/vagy mentális problémákat tud előidézni. Ezzel a kifejezéssel én is itt találkoztam először, és ezért is olvastam utána, mert nekem is vannak/voltak kisebb, nagyobb problémáim emiatt.

Mindenkinek vannak gátlásai. Kinek több, kinek kevesebb. Elsősorban személyiség kérdése az egész, de sok tényező meghatározhatja vagy kialakíthatja ezeket a dolgokat. Lehet negatív élmény, vagy szituáció, esetleg nevelés is. Gátlás sok mindennel kapcsolatban kialakulhat. Ezért nem mindegy, hogy az ember milyen környezetben nő fel, milyen oktatásban részesül, milyen munkahelyre kerül, vagy épp milyen személyek veszik őt körül.

Én általános iskola negyedik osztályától középiskolán keresztül soha nem mentem el az iskolában wc-re. Nem is nagyon ettem, maximum reggeliztem, és utána csak otthon. Bevallom felnőtt fejjel mai napig nem értem hogyan lehetséges az, hogy soha nem voltam rosszul, vagy ájultam el, mert nem ettem, és nem mentem fél napig wc-re. Nálam a legnagyobb probléma inkább az volt, hogy kissé szégyenlős voltam, s nem is szerettem elmenni, mert a lányok, és a nők szerint milyen jó az ellenkező neműeknek, hogy állva tudunk pisilni, de gyakorlatba eléggé frusztráló, ha van tíz vagy annál több piszoár, és csak két hagyományos wc, ami persze az esetek többségében foglalt. Nekem a plázákban, nyilvános wc-kel mai napig ez a problémám, hogy ha nagy dolgot kell intézni, akkor az esetek többségében foglalt.

Fentiek miatt is ritkán mentem el wc-re, de konkrét eset után egyáltalán. Ötödikes voltam, amikor magyar órán éreztem, hogy brummogni akar a barna maci. Minden probléma nélkül kikéredzkedtem, és kimentem. Nagyjából öt perc múlva megjelent az osztálytársam, aki rám nyitott, majd nevetve visszacsukta az ajtót. Mikor bementem az osztályba, akkor a fiúk egyik fele rám nézett, és röhögött. Nem volt téma az óra után és a későbbiekben sem, de nekem eléggé kínos volt, és szégyenérzetet okozott, hogy ott intéztem el a dolgomat.

Mint ahogy említettem nálunk is sokáig kinti wc volt. Ami nem épp a legjobban volt összetákolva. Kertes ház volt, amit mi béreltünk, és a tulajdonossal kertszomszédunk voltunk. Mivel benti wc nem volt, így azt használtuk. Szüleimnek különösebb problémája nem volt gátlás téren, nekem kicsit több. Külön élmény volt, amikor anyám úgy értesült az "ivarérettségemről", hogy a tulajdonos elmesélte, hogy látta mit csináltam a pottyantósban.

Idővel elköltöztünk, s mivel napközben nem ettem, így az emésztésem is úgy működött, hogy általában reggel ,vagy délután kellett wc-re menni. Persze befejeztem az iskolát, és elkezdtem dolgozni, ott már muszáj volt normálisan ennem, s emiatt meg is kellett tanulnom a munkahelyen elintézni a dolgot, mert hát ha menni kell, akkor menni kell. Egy hasmenéses dolog soha nem kellemes, akár munkahelyen, akár otthon, de ez engem az esetek többségében elkerült. Mondjuk ehhez hozzájárult, hogy ebből a szempontból sokáig nem dolgoztam ótvar helyen, így nem volt olyan szituáció, amikor rám akarták nyitni az ajtót, vagy poénkodni akartak.

Itt a gyakorin is lehet ezekről olvasni, hiszen itt az ember anonim tud maradni. Olvastam is pár érdekes történetét, de pár ismerőstől is hallottam érdekes dolgokat. Ezért nem mindegy, hogy ehhez a dologhoz ki hogyan áll. Van olyan ismerősöm például, aki nem tud nyilvános wc-re elmenni, mert fél a fertőzésektől. Szerintem nem kell elmondanom milyen vele egy program, amely általában azért pár órásak, mert hát előbb vagy utóbb wc-re kell mennie. Van olyan is, aki remek túratárs lehetne, de sajnos ő ragaszkodik hozzá, hogy az ügyeit csak wc-n oldja meg, olyan elő sem fordulhat, hogy elbújik egy bokorban az erdőben. De van olyan ismerősöm, aki például azért nem megy el a munkahelyén wc-re, mert nem zárható az ajtó, és egyszer rányitottak.

Szerintem sokat lendít az, hogy az ember milyen közegben mozog, mert a kialakult gátlás el tud múlni, vagy jelentősen csökkeni tud, vagy az adott személy jobban fel tud oldódni. Ebben a témakörben szerintem az a legjobb, ha valaki helyén tudja kezelni a dolgokat, és emellett még a kínos szituációt is tudja kezelni. Mert semmikép nem jó, ha valaki túl komolytalan, vagy zárkózott, kényes.

Kereskedelemben dolgoztam, és dolgozok most is, itt viszont nagyon sokszor az emberi szükségletek háttérbe kell szorítani. Ugyanis sokszor jellemző, hogy nem akkor mész wc-re, amikor kell, vagy akarsz, hanem amikor tudsz. Mielőtt felköltöztem a fővárosba a megyeszékhelyen ahol éltem olyan boltban dolgoztam, ha épp sokan voltak, akkor bizony dolgozni kellett. Olyan nem volt, hogy rosszul vagy, wc-re kell menni, éhes vagy. Ha igen, akkor intézd el öt perc alatt. Emlékszem reggel nyolckor éreztem, hogy wc-re kell mennem, de nem mentem el, később meg úgy voltam vele kibírom hazáig. Aztán valamikor kettőkor hazaértem, s nagy megkönnyebülés volt az egész. Szerencsére komoly baj nem lett belőle, de nem írom le, hogy milyen gyomorfájdalmaim, és görcseim keletkeztek este, és tartott pár órán keresztül. Akkor megtanultam, ha menni kell, akkor menni kell. A "nincs idő enni" hozzáállásról akkor szoktam le, amikor majdnem elájultam annyira éhes voltam.

A hülyéket, és a komolytalanokat is megtanultam kezelni idővel, mert muszáj volt. Aktuális kolléganőmmel rúgtam össze egyszer a port, mert cigiszünet jár, de ugye wc nála öt perc alatt kell elintézni. Emlékszem mekkora vernyákolást csapott ebből, és akkor egy kis előadást tartottam róla, hogy miről szól, ha valaki elmegy wc-re. Annak akkor van vége, amikor végeztél a dolgoddal, és nem akkor amikor letelik az adott idő. Ez már akkor volt, amikor szó szerint már nem tudtam elvégezni a dolgomat, mert görcsöltem azon, hogy belém köt, hogy miért voltam kint olyan sokáig, vagy mit csináltam.

De az előző munkahelyem se volt kutya, ahol egész nap ott kellett lenni. Az kicsit meredekebb volt, mert a wc pont az irodára nyílt. Mondjuk ott annyi volt a könnyedség, hogy nem voltak szégyenlősek, de tény, hogy túlságosan poént sem kellett volna csinálni. Tudtam elvégezni a dolgomat, de nem volt meg az összkomfort részemről, mert a többiek előszeretettel szerettek viccelni. Mondjuk én egyszer jártam úgy, hogy a saját lábam h*gyoztam le, mert rácsaptak az ajtóra, mert szerintük vicces volt. Mint ahogyan az is,amikor az egyik kolléga elzárta a vizet, amikor a kolléganő elment wc-re. Ott az volt a szerencse, hogy nem volt gátlásos, de eléggé szürreális volt (kis közért volt csak mondjuk), amikor öten álltak sorba nálam fizetni, kolléganőm meg jött röhögve azzal a szöveggel, hogy szó szerint idézzem "De hülye ez az Attila. Hallod akkorát sz*rtam, erre meg nem tudom lehúzni, mert ez elzárta a vizet."