Már elfáradtam teljesen, mit tegyek?

Nos, leszögezném, semmiképpen nem akarok mártírkodni, erről szó sincs. Csupán ki kell ontanom a lelkem, és itt egyszerűbb, hisz nem ismertek.

Egész alsóban kezdődött, amikor volt egy aprócska gyerek szerelmem. Nem volt komolynak nevezhető, de jó volt. Eleinte. Aztán megváltoztak a dolgok. Kislányként naiv voltam, és ezt Ő ki is használta. Zsarolt, és bántott. Persze azt hittem, hogy ez normális, így hagytam. Sosem engedett játszani a többiekkel, és ez fájt. Féltem tőle. Iskolába se akartam menni, állandóan sírtam és rettegtem. De ő tovább csak fenyegetett, én viszont nem szóltam senkinek. Utáltam magam emiatt, hogy így hagyom magam. Ez a dolog kezdett enyhülni, és végül 5. osztályban "szakítottunk". És ezután kezdődött a baj. Az egyik osztálytársammal hirtelen nagyon jóba lettünk. Tényleg úgy éreztem, egy kicsit megkönnyebűltem. Gondoltam én. Bizony, az első pár hónap, év jó volt, aztán megváltozott. Sokszor bántott lelkileg. Tudta, hogy érzékeny vagyok, és kihasznált. Tudta mivel vehet rá dolgokra. Teljesen magamba zuhantam, de kellett adnom azt, hogy jól vagyok. Fájt amit tett. Jó emberismerő vagyok, így könnyen átláttam rajta, hogy mit akar. Mindig én voltam a hibás, és nem volt olyan nap, hogy ne sírjak miatta. Elkezdtem magam bántani, megnyugtatott a dolog, ugyanis egy vágás annyira fájt, hogy elterelte a figyelmem. Nem bírtam már. Bocsánatot kellett kérnem mindig, ha nem tudtam segíteni neki valamiben, egyből hozzám vágta, hogy akkor majd kér mástól, mert hogy én béna vagyok. (Eközben figyeltem a tanulásra, hisz mindig is jeles voltam, és ez is rátett egy lapáttal.) Imádkoztam, hogy menjen el máshova, amikor volt rá egy lehetőség, de nem sikerült. Imádott bennem bűntudatot kelteni. Volt egy korszak, ahol ismét a legjobb barátja lettem. Nem tartott sokáig, azzal bántott lelkileg, hogy a szemembe mondta, hogy nem én vagyok az, hanem egy másik ember. (Akit csak kitalált.) Fájt, hogy a többiek is bántottak azzal, hogy okos vagyok, tanárok kedvence. Utáltam magam. És ez így ment 8. osztályig, ahol nem bántott már. Jóba lettünk, de nem akartam vele lenni. Aztán elváltak útjaink. Azokban a napokba, években csak stresszeltem. Rosszul voltam, oly szinten szúrt a szívem. Állandóan szorongtam. A gimi sem volt jó. Egyedül voltam lány az osztályban, és magányos voltam. Azonban megismerkedtem egy fiúval. Nagyon jó volt vele. De ez sem tartott sokáig. Kiderült, hogy csak egy fogadás volt. Teljesen összetörtem. Szóval. Most itt vagyok. Jelenleg 18 évesen. Nem tudom mit csináljak, nem merek kimenni, és beszélni senkivel. Nem vagyok depressziós, de elegem van. Fel akarom adni, de nem visz rá a lélek. Mit tehetnek? :(