Mandulaműtétem lesz. Mitől kell félnem?

Köszönöm a válaszokat. 18 éves vagyok, és lány. Januárban leszek 19. Nem ijesztettél meg nagyon, én már úgy vagyok vele, hogy csak szabadulhassak már meg tőlük, mert szövődményei is vannak. Kiderült ugyanis, hogy kb fél-egy éve folyamatosan be volt gyulladva, jöttek is róla tüszők, mutattam a háziorvosnak, de azt mondta normális. Hát mostanra a derekam iszonyatosan fáj, emelni, hajolni alig tudok 18 évesen és a hajam hullik csomókban. Na a nyáron begyulladt, hatalmas tüszők, nyelni egyáltalán nem tudtam és sírtam annyira fájt. Kaptam gyógyszert nagyjából rendbe jött, már volt egy kicsi étvágyam is és napra pontosan egy hónap múlva megint begyulladt. Pokolian fájt 5-6 napig 39 fokos lázzal feküdtem, és képtelen voltam megmozdulni. Enni alig ettem. Egy hét alatt 8 kilót fogytam. Most hízókúrán vagyok, a doki azt mondta, muszáj híznom, mert a műtét után 2-3 hétig megint alig lesz étvágyam.

Köszönöm a tanácsot, jobb előre tudnom mire készüljek, mint később szembesülni vele.

Október 5-én lesz. Miért nem mész ha el akar küldeni az orvos? A szívedre is rámehet. Én pl nagyon fáradékony vagyok, folyton le kell ülnöm és képes lennék napokat átaludni. Ha lépcsőznöm kell, szinte meghalok, mert alig kapok levegőt annyira kifulladok. Ez mind mind a manduláim miatt.

Persze leírom majd. Szerintem nem lesz durvább, mint ahogy eddig fájt, csak abban reménykedek, hogy nem fogok hányni, mert nagyon hányós vagyok az altatás miatt (műtöttek már, innen tudom).

Na hát gondoltam leírom akkor a saját tapasztalataimat, mivel már túl vagyok a műtéten.

Előtte egy nappal be kellett feküdnöm, egyáltalán nem féltem és nem izgultam. Másnap már alig vártam, hogy vigyenek és kivegyék, semmi bajom nem volt. Kaptam valami kék bogyót, na attól olyan jó kedvem volt, hogy kacarásztam a műtőasztalon. Mikor bevittek a műtőbe ott még beszélgettem az orvossal, az altató orvossal, szóval jól elvoltam.

A műtét után mikor hoztak ki már magamnál voltam. Attól tartottam, hogy majd hányingerem lesz, de szerencsére nem lett semmi bajom. Kicsit nehezen tudtam beszélni, de azért tudtam. Ami utána nagyon rossz volt, az az első néhány korty víz. Annyira szomjas voltam már, és olyan nagy örömmel kezdtem inni, aztán azt hittem tűzet köpök annyira fájt, borzalmas volt. Másnap reggelre bevérzett a torkom, nem kellett összevarrni, vagy elégetni, de majdnem 50 percig tartott mire el tudták állítani a vérzést, és közben majdnem el is ájultam a vérveszteség miatt. Másnap reggel még megnézték, de utána hazaengedtek. A kórházban napi 7 fájdalomcsillapítóval bírtam ki, de az a fájdalom még semmi volt, ahhoz képest, ami utána itthon várt. Ott bent a legnagyobb problémám az volt, hogy nem tudtam kinyitni a számat, mert az rettenetesen fájt, szóval aznap, mikor bevérzett nem tudtam beszélni, mert be volt dagadva a torkom és nem jött ki hang, meg persze fájt is. Nekem alapvetően magasa a fájdalomküszöböm, de ezt senkinek sem kívánom. Borzalmas volt. Mint kiderült, azért is fájt nekem ennyire, mert nagyon be volt gyulladva a mandulám és kocsonyás állaga volt. Mikor hazajöttem egyre jobban voltam, tudtam már mást is enni, mint kenyeret. (Pénteken engedtek ki és szerdán volt a műtét.) Hétfőn már kicsit erősebben fájt, aztán estére elviselhetetlenné vált. Attól fogva a héten nem is nagyon beszéltem, mert az nagyon fájt, szóval írásban kommunikáltam. Abból a hétből annyi maradt meg, hogy mikor vehetem már be a következő gyógyszert. Jó esetben 1,5-2 óra alatt hatott, de akkor sem múlt el teljesen a fájdalom, csak enyhült kb. 30-50 percre, és kezdődött az egész elölről. Éjszaka 30-50 percenként keltem, hogy igyak, nehogy kiszáradjon a torkom. Szerdán reggel arra ébredtem, hogy az egész szám csurom vér, a kezem, az arcom és az ágyam is. Mintha valami merényletet követtem volna el. Bevérzett a seb. Miniszívroham, gyorsan kiöblítettem a számat, addigra már nem vérzett annyira, csak szivárgott, de azért rohantunk át Kecskemétre a megyei kórházba (Pesten műtöttek a honvéd kórházban, mert ott dolgozik az orvosom, de nem Pesten élek).

Nos a sürgősségiről annyit, hogy az egy sintértelep. 7.45-re értünk át és egy órába került, mire végre elláttak és akkor én még gyorsan sorra kerültem. A sürgősségiről elküldtek az SZTK-ba, ahol sorba kellett állnunk sorszámért, majd a fül-orr-gégészet előtt vártunk, ahol végül közölték, hogy hát az osztályra kellene felmenni. Természetesen mindezt a beteg egyedül intézze a vérző torkával sétálgatva, hátha addigra el is vérzik. Végül nagy nehezen megtaláltuk az osztályt ott, röpke 10-15 perc várakozás után már egy sintér, akarom mondani orvos kezébe is kerültem. Leszívta, megnyomkodta, aztán kaptam egy ágyat, hogy akkor most megfigyelés, illetve megjelent egy ápoló egy hatalmas innyekciócstűvel, hogy véralvadás elősegítő szurit adjon. Addigra nekem már tényleg mindegy volt, szédültem, fehér voltam, mint a fal, alig álltam a lábamon a vérveszteség miatt, a torkom pedig boldogan vérzett továbbra is. Végre kaptam inni, és édesanyám hozott valamit enni is. 12-kor aztán ránéztek a torkomra ismét, megállapították, hogy hát hmm ez azóta is eléggé vérzik, szóval elérzéstelenítik és elégetik az eret. Na hát most akinek egy hete volt a műtéte, azóta bevérzett egyszer a torka, folyamatosan fáj, de annyira, hogy a falat tudná kaparni, egyfolytában eszik és iszik, mondván akkor nem vérzik be, az el tudja képzelni milyen amikor meglát egy 10 cm-es tűt, amit a fájó sebbe akarnak beleszúrni. Nem kellemes mondhatom. Ismét az ájulás határán, de beszúrta, elégette, a szagtól felfordult a gyomrom, de nem ájultam el. Visszavittek az ágyamhoz és elengedtek. A fájdalom nem csillapodott, de legalább nem vérzett.

Itthon aztán aludtam 1,5 órát, és végre kezdett színem lenni. Itt még mindig napi 6-7 fájdalomcsillapítót szedtem. Fagyit, joghurtot, pudingot nem tudtam enni, mert mind csípte a torkom. Víz és vajas kalács. 2 heti étrendem ez volt. Illetve különböző ízetlen langyos levesek, mert az ment. A tökfőzelékkel sem volt bajom. A hétvégére már egészen jól voltam napi 3 fájdalomcsillapítóval megvagyok. Mostanra, a műtét 2 hete volt, én még mindig itthon vagyok, éjszakánként 1 óránként kelek fel inni. A fájdalom sokat csillapodott, de még mindig visszatér, és az még mindig kegyetlen. Jövőhéten pedig elvileg vissza a suliba. Hetekig kímélő üzemmódban kell még élnem, nem emelhetek, nem hajolhatok, nem erőltethetem meg magam, és semmi olyasmi dolgot nem csinálhatok, ami megemelné a vérnyomásom, hiszen bármikor újra bevérezhet a sebem, még mindig.

Összegezve, egy rémálom volt, nem tudtam enni, inni, de muszáj volt. Aludni a második bevérzés után pedig nem mertem, nehogy újra megtörténjen. Napi 6-7,5 liter vizet ittam meg és még most is 4 litert iszok kb. Filmet nem tudtam nézni, mert ülni se nagyon tudtam, feküdni végképp nem. Állni sem sokat, mert leesett a vérnyomásom szinte azonnal. A fürdés volt még rémálom, mert alig tudtam megmosakodni, de ami leginkább zavart, hogy 1,5 hétig képtelen voltam hajat mosni, mert nem találtam olyan pózt, ahol ne fulladnék meg, vagy ne fájna iszonyatosan a nyakam.

Nem evidens, hogy mindenkinek ennyire borzalmas, de az én manduláim borzalmas állapotban voltak és erős vashiány is társult mellé, ami csak rontott a helyzeten. Most már úgy látom, hogy a gyógyulás útjára léptem, de nem bízok semmit a véletlenre.

Végül bárki, aki mandulaműtét előtt áll. Fáj, nagyon, fájdalomcsillapítótól, fájdalomcsillapítóig él az ember, sokszor mereng azon, hogy inkább a halált választaná, de ki lehet bírni. A felépülés viszont hosszadalmas és kemény munka.