Miért nem tiltják be az antipszichotikum-okat minél előbb? (Csak a gyógyszer-lobby miatt? )

Ezekre tanácsolják a szedését az 1960 körüli reklámok:

Őrjöngés ellen. Hányingerre, hányásra, kisgyermekeknek és terhes nőknek. Szédülés ellen. Szülő anyáknak terhességi fájdalmakra, szülés közbeni légzési nehézségre. Hallucinációkra, téveszmékre, meg lehetőleg mindenre.

A saját tapasztaltaim (hátha segít valakinek):

A szociális fóbia bénít le emberek közt. Ez egy szörnyű állapot.

Sokkal jobb lenne, ha arachnofóbiám lenne, mert akkor csak a pókokat kellene kerülnöm, nem az embereket.

Azért is szedtem mostanra már ~30 különböző szert a betegségeimre, és jártam terápiára is, hogy hátha segítenek, és élhetek.

Ezért voltam képes tízfajta antipszihotikumot is szedni, pedig semmilyen pozitív hatásuk nem volt. Viszont súlyos "mellék"hatásokat okoztak.

Ezeket paranoid zavarra írták fel, mert csak arra lehet, bár nálam nem állnak fenn a betegség diagnosztikai kritériumai.

3 különböző súlyos látászavart (az Amitrex kettőt, a Zyprexa, továbbá a Tiapridal egyet), akatíziát (azaz erős pszichés-motoros nyugtalanságot, az Abilify), 25 kg hízást (Zyprexa), emelkedett inzulin szintet (Zyprexa), ki tudja milyen maradandó agyi károsodásokat (mindegyik), egyszer csak egyenes lábakkal tudtam járni (hirtelen kialakuló izomtónuszavar, az Amitrex miatt), szédülést (több is), 90-es nyugalmi pulzust, ami 1-2 másodperc alatt 130-ra felugrott egy minimális mozdulatra, és úgy éreztem mindjárt meghalok (Truxal), az egyik szer 150-es alappulzust is okozott (Leponex), helybenjárást és zihálást órákon keresztül (Invega), elviselhetetlen feszültséget, napi 2-3 órás alvással (Ripedon), aminek egy öngyilkossági kísérlet vetett végett, amikor is 4 és fél napig öntudatlan állapotba kerültem, ebből 3-at toxikológián feküdtem, de túléltem.

Quetiapin orion (és Ketilept, de erőltették a Seroquelt is, mindnek quetiapin a hatóanyaga): Egyik pillanatról a másikra, véletlenszerűen előjövő keringésszétesést, ami egyszerre állt hipertóniából (~162/133-as vérnyomás), tachycardiából (150-164-es pulzus), aritmiából (szívritmuszavar), és enyhe isémiából (oxigénhiányos állapot a túl gyors szívverés miatt). Mindez súlyos halálfélelem kíséretében. És ezt a hatóanyagot erőltette sok pszichiáter, mert elvben (két hétig) nyugtató mellékhatása lehet. Nálam nem volt. Viszont halálfélelem, kórházban fekvés, mentők kihívása volt helyette. Továbbá állandó jelleggel még ezeket okozta: a bal karom teljes lezsibbadását alvás közben, olyan szintű szájkiszáradást szorongáskor, hogy nem tudtam tőle beszélni, mert a nyelven rátapadt a szájpadlásomra, szédülést, teljes orrdugulást, ortosztatikus hipotóniát (felálláskor jelentkező nagymértékű vérnyomásesés, ami az agy véráramlásának csökkenéséhez, ezáltal szédüléshez vezet).

És erre írta az azóta kényszernyugdíjazott főorvosnő a gondokozóban, hogy nem hajlandó elfogadni antipszichotikumot. Továbbá azt is, hogy fél tőlük.

Miután 10-et kipróbáltam, és ezeket okozták, szerintem ezen nem lehet csodálkozni.

Ha valakinek megégeti a kezét egy rezsó

fűtőlapja, az sem akarja többször rátenni a kezét a forró fémlapra (pl. a gyerekek is így tanulják meg a dolgokat).

Nehéz ügy:

Ha valaki kezelhetetlen (önkívületi dühöngés), vagy az állapota azt indokolja, hogy nincs más megoldás, akkor felírják.

Vannak a "mellékhatások", amik sok esetben a főhatás: egy szert bevisznek, amit a szervezetnek le kell győznie, eközben "mellékhatásokat" produkálunk, ami valójában a legyőzéssel járó hatások, és ez a valódi hatás.

Én is szedtem, bár kis dózisban, és nem tapasztaltam ilyen súlyos mellékhatásokat, de azért én aludtam olyan napi átlag napi 6 órát az éjszakai alváson felül (össz: 14 óra/nap legalább), túlsúlyos lettem (30 kg felesleg), illetve a vérnyomásom nekem is megugrott, és szívritmuszavarom is volt. Ez bizonyíthatóan a gyógyszerek mellékhatása volt, mivel mire elhagytam őket, ezek egytől egyig megszűntek az összes kivétel nélkül!

Ami probléma, hogy ezeket 1-1 gyógyszeripar által szponzorált tanulmány alapján tartják hatékonynak. A rendelőben a doktornő is csak a tankönyvi dolgokat mondja, illetve ez alapján írja fel a gyógyszereket, de azt csak kevesen ellenőrzik, hogy a szerek valóban hatásosak arra a problémára, amire szedik, vagy sem.

Lehet, hogy a legjobban eladható szert akarták kihozni pl. a skizofrénia, vagy depresszió kezelésére, és ez alapján lefuttattak egy "tanulmányt", hogy azért mégis legyen benne valami, de ezek a tudományos kritériumoknak nem minden esetben felelnek meg.

A legnagyobb probléma viszont az, hogy sokan ezektől várják a megoldást pl. motiválatlanságukra, inaktivitásukra, de sokszor pont a gyógyszerek kárhoztatnak tétlenségre. Könnyebb bevenni a gyógyszert. A gyógyszer soha nem volt, nem az, és nem is lesz megoldás az emberek bajaira egyedül. Max. tüneti kezelés érhető el, de embert soha semmi nem fogja helyettesíteni.

Fontosabb lenne a pszichiátriának arra helyeznie a hangsúlyt, hogy az embereket ebben segítsék, nem csak a gyógyszerek bevételében. ez ugyanis maradandó hatás, nélkülözhetetlen, szemben a gyógyszerekkel.

Jó kérdés. Nagyanyám szellemileg teljesen ép, elesett, azért került a kórházba, de triapridalal és haluperidollal majdnem megölték, még időben leállítottuk a gyógyszeradást. (Teljesen antialkoholista.)

Amikor kórházba került csak akkor kezdett el hallucinálni.

Elolvastam az antipszichotikumok tartós szedésekor jelentkező problémákat (és amiket itt olvastam, még csak töredéke annak, amik jelentkezhetnek).Kétségtelen, hogy az egyre modernebb szerek (főleg depo szerek mellékhatásai, külön életminőség romlást előidézni tudó hatása, stb.) fokozatosan csökkennek,de sajnos még határozottan léteznek. Mint pszichiáter, pszichoterapeuta,külön ki vagyok hegyezve ezekre a problémákra. Kétségtelen, sokszor várni kell (depo esetén hónapokat), hogy a mellékhatások fokozatosan visszahúzódjanak, máskor több gyógyszert kell kipróbálni, hogy az lehetőleg testre szabottak lehessenek...

De gyógyszer nélkül: olvastam az 1800-as évek végi, 1900-as évek kórlapjait, és azok szinte más szerűek voltak, mint a maiak. Azért, mert úgy észlelték, hogy 1-2 betegség szakasz megjelenése után a beteg már nem hozható ki a bajból, élete végéig kórházi kezelésre ítélték. Ennek külön komoly adminisztrációja volt. Amikor a 60-as években (tehát majdnem időszámításunk előtti időkben) kezdtem a szakmát, egy vidéki kórházban, akkor kb. 50 akut ágy mellett 200-300 u.n. idült ágyat kellett használni, ami akkor az "életfogytiglani" intézetben levést jelentette. Stb, stb. Ma (pár évtized óta) nagyon sok szellemi munkás, tudós látja el szakmája feladatát, megfelelő gyógyszerelés és pszichoterápia mellett. A jelzett őskorban ez alig volt elképzelhető.

Én nem propagandát akarok itt írni, csak a kérdés másik oldalát akartam bemutatni. Dr. Bódog Gyula