Te már láttál epilepsziás rohamot?

#11-es vagyok. Ha negatívan hangzott akkor bocsánatot kérek!

Egy ilyen beteg embernek is lehet segíteni azzal, ha hosszasan elbeszélgetsz vele. De nem a szexről, hanem a betegségéről! Elmeséled neki, hogy neked milyen érzés volt Őt látni. Nem hiszem, hogy Ő tudná,felfogná, hogy mi történik körülötte.

Hozzáteszem, hogy az epilepsziás rohamokat valami izgalom indítja be. Tudom, mert több mint húsz évig éltem egy epilepsziás kutyával. A kutya a feleségemé volt. Mikor velem volt, ritkán volt rohama, de ha feleségemmel volt szinte hat óránként földhöz vágta magát. Az alkalmazott Sertán-tól amit minden reggel le kellett nyeletni vele, úgy le volt tompítva, hogy 6 éves korában olyan kövér volt, mintha fel lett volna fújva mint luftballon.

Még kisiskolás koromban volt egy osztálytársam aki egy tanár beszólására ugyan így földhöz vágta magát. Tehát engem nem rázott meg nagyon, mikor a kiskutya egy éves korában először a konyha kövére vetette magát, és majd egy liternyi fehér-zöldes hab jött ki a száján, miközben csak sírt, vinnyogott, rázta magát. Másnap elvittük orvoshoz. Aki az asszonyt is meggyőzte, hogy a kutya epilepsziás. De fel lettünk világosítva, hogy ez nem azt jelenti, hogy bele is döglik. Ismétlem, több mint húsz évig majd egy tányérból ettünk, tehát szép hosszú és boldog élete volt közöttünk. Megtehettük volna, hogy elaltatjuk. De inkább megbecsültük, és gondolkodva gondoztuk, etettük, fürdettük,stb. és sok örömöt okozott Ő is nekünk. Egy kicsike kis öleb volt, de nem volt hasonló sem a világon.

Azzal kapcsolatban válaszolnék, hogy írtad, hogy sokkot okozott.

Igaz, én nem epilepsziás rohamnak, hanem egy közeli barátnőm pánikrohamának voltam szemtanúja, 14 évesen.

Egy táborban volt, aludtam napközben, és arra keltem, hogy tőlem egy méterre rohama van, és körbeállják, nyugtatgatják a többi gyerek.

Nem tudtam tenni semmit, rohantam egy üveg vízért és odaadtam azoknak akik segítettek neki, de nem tudtam hogy mit kell tenni, pánikba estem én is.

Egy perc múlva már ki lettünk küldve a helyiségből, hívtuk a tanárt és már csak ketten maradtak bennt vele akik tanultak elsősegélyt.

Nagyon megráztak a történtek. Eleve érzékeny vagyok mondjuk. Aznap elmondhatatlanul sokat sírtam. Egy ideig rettegtem hogy mi van ha újra megtörténik.

Napokig minden este sírtam, trauma volt számomra ami történt. Körülbelül fél év kellett, hogy teljesen túltegyem magam rajta, és úgy beszélgessek a barátnőmmel (elengedve magam, nem befeszülve,aggódva) mint előtte.

Tehát teljesen normális, hogy sokkhatás ért, ezt fel kell dolgozni az embernek, ha először lát ilyet.

Epilepsziás vagyok, utálok így élni.

Ez nem élet, ez egy élethossznyi büntetés.

#26

Nem a betegség az elsődleges bajom, hanem a rengeteg korlátozás.

A szakmaválasztás húsbavágó kérdése. A kirekesztés. A karrierem megcsonkítottsága.

Az álmaim megvalósíthatatlansága.

Roham az van... És lesz is.