Ez a vagdosom magam egyfajta divatjelenség, vagy tényleg komoly probléma, csak eddig nem volt a köztudatban?

Nekem ösztönből jött. Az első vágásokat 7 évesen csináltam, bár inkább kis karcolások voltak. Akkor még nem is tudtam, hogy mások csinálnak ilyet. Egy darabig el is felejtődött, aztán 13 évesen megint előjött. És nem volt megállás. Egyre többet és egyre mélyebbeket csináltam. Először a csuklómat vagdostam (el is takartam mindig), de aztán végig az alkaromat, a combomat, a lábszáramat. 16 évesen abbahagytam, tavaly óta megint küzdök vele. Van, hogy hónapokig nem csinálom (pedig a késztetés minden negatív élménynél, érzésnél előjön), van, hogy hetente többször is. Most éppen megint olyan időszakom van, hogy szükségem van rá, mert mással nem tudok ennyi endorfint termelni. Tele van sebekkel mindkét combom, a jobb válam, felkarom egy része és az alkarom egy része. Megkönnyebbülök, ahogy nézem csorogni a véremet és érzem a fájdalmat. Senki nem tud róla, sokszor még a barátom előtt is el tudom titkolni (vele is rengeteg a problémánk, nem is csodálkozok, hogy észre sem veszi). Direktbe sohasem mutogattam, viszont nem fogok hosszúujjúban mászkálni mindig, csak azért, hogy mások ne vegyék észre. Ez is hozzám tartozik.

Nálam az erős depresszió miatt van. Legtöbbször tényleg mentális betegség jele. Akik karcolgatnak, mutogatják, azok legtöbbször divatból teszik. Néha én is titkon vágyok arra, hogy a családom észre vegye, de mégis eltakarom a sebeket.

Egyszer beszélgettem nagymamámmal erről, ő mesélte, hogy régen is jelen volt ez, csak sokkal kevesebben csinálták.