Depresszió? Vagy hipochondria? Esetleg mindkettő?

Néhány hónapja kezdődött a kálváriám...egy egyszerű ki nem pihent megfázással, aminek a következménye állandó szédülés lett. Orvostól orvosig jártam, persze senki nem talált semmit, én meg egyre inkább kezdtem bemagyarázni magamnak, hogy biztosan agydaganatom van. Nem tudom honnan jött ez az agydaganat "ötlet"...vagy hogy miért pont ezt szúrtam ki magamnak...talán mert az egyik legfélelmetesebb (számomra) betegségek egyike. Azóta sosem érzem magamat teljesen egészségesnek, és félek...rettegek egyfolytában. Tudom, hogy nem szabad félni, mert az bevonzza a rosszat stb., de egyszerűen nem tudom, hogy hogyan ne féljek. Nincsen kedvem semmihez, se dolgozni, eljárni valahová, még a boltba se, pedig régebben mindig mehetnékem volt. 23 éves vagyok és minden napomat a 4 fal között töltöm szinte, délelőtt a munkahelyemen, délután otthon. Semmi nem okoz örömöt lassan. Régen imádtam ruhát vásárolni, vagy magamat sminkelni, szinte a függője voltam a szépségápolásnak. Most már ez sem köt le. Folyamatosan csak félek és félek, ez uralja a napjaimat, mindig erre gondolok. Gyakran bűntudatom van, amiért állandóan panaszkodok meg nyavajgok, pedig sokkal rosszabb életem is lehetne, milliók a földön a két kezüket összetennék azért, ha "csak" ennyi problémájuk lenne, mint amennyi nekem van. De annyi szörnyűség van a világon, olyan sok a rossz, és nem tudom, hogy miért pont én lennék az, aki "megússza"...elvégre semmi lényeges tettem nem volt...nem mentettem meg senki életét, nem szoktam adakozni. Szörnyű látni, amikor pici gyerekek elviselhetetlen fájdalmakat élnek át a rákos megbetegedéseknek "köszönhetően", ők mégis mivel érdemelték ki???? Májusban meghalt egy közeli rokonom...RÁKBAN!!! azután nyáron a nagymamám...róla mái napig nem tudjuk, hogy miben, aztán 2 hete a kutyámat is el kellett altatni, mert egy hatalmas daganat nőtt a mellkasán...12 év után...gyakorlatilag együtt nőttünk föl...és még csak el sem búcsúztam tőle, mert annyi lelki erőm nem volt, hogy ott legyek és fogjam a fejét...elmenekültem...beültem a szobámba, és a takaró alatt gubbasztottam végig. Borzalmas, hogy ennyire nem voltam képes magamat összeszedni, rossz ember és rossz gazdija voltam így szegénynek.

Egyik halálesetet sem tudtam/tudom meggyászolni...egyszerűen megparancsolom magamnak, hogy ne gondoljak rá, mert akkor nem fáj...de hosszú távon ez visszaüt, ettől nem dolgozom fel, csak halogatom a szembenézést vele. Gyanítom, hogy a hátulütője az, amit most érzek...a folyamatos rettegést a haláltól, a betegségektől, és az állandó rossz kedv, bánat, nyűgösség és kedvtelenség. A sport nem segít, csak teherként élem meg azt is. Szépen lassan a párom is ki fog tőlem készüli, bár már nem is merek neki semmit mondani, de tudom, hogy látja rajtam.

Látja, hogy valami nincs rendben, és én is tudom, de mintha senki nem tudna segíteni rajtam...még én se magamon. Az orvosok csak legyintenek, hogy áááá majd összekapja magát, meg biztos elkényeztették, jó dolgában nem tud magával mit kezdeni...stb...

Hát végül is...ha az jó, hogy valaki apa nélkül nőtt fel, mert az apja úgy döntött nem akarja őt, vagy hogy több mint egy éve dolgozom a munkahelyemen, olyan bérért, aminél én szerintem többet dolgozok.

Köszönöm!