Vajon egy orvos hogy éli meg a betege ellvesztését?

Szerintem lelkileg nagyon megterhelő lehet. Megtudni hogy meghalt, esetleg magadat hibáztatni ha pl. egy műtét kozben/utan, aztan közölni a hozzátartozókkal, stb. Multkor lattam egy ilyen videot, amiben egy nővér mutatja be, hogy egyik terembe ha bemegy, azt kell közölnie egy terhes nővel hogy egészséges a baba, utana a masik teremben levő nőnek pedig meghalt a babája. Eleg gyorsan kell ugrandozni az érzelmek között, en nem birnam

Ez változó. Nyilván orvosonként is változó, van, aki jobban éli ezt meg, kevésbé viselik meg a halálesetek, van, akit jobban, és természetesen attól is függ, hogy pontosan milyen a helyzet. Várható volt, nem volt várható, mennyire hirtelen történt, nyilván egy idősebb, rossz állapotú beteg halála kevésbé jön meglepően, egy életerős fiatal tragikus halála (akár még csak halálos betegségű diagnózisa is) értelemszerűen megrázóbb számunkra. Ezen kívül tegyük hozzá, akár tetszik, akár nem, az orvosok is emberek, úgyhogy még ha tagadják, meg kultúráltan is viselkednek, meg igyekeznek teljesen pártatlanok lenni, akaratlanul is jobban megrázza őket egy szimpatikus betegük elvesztése, akiért pl. ráadásul akár sokat kellett küzdeni, egy kevésbé szimpatikus, kevésbé kedvelt betegük, bár azt is tisztességesen kezelik, szerintem azon gyorsabban túl tudnak lépni.

A hármasnak tökéletesen igaza van, és jól írta le ezt a szitut, ezt orvosként is meg tudom erősíteni.

Én ezért (is) mentem laborba dolgozni, mert nem tudtam elviselni ezt a terhet. Persze tudom, hogy a vér- és egyéb minták is emberektől származnak, de mégis más, hogy nem látom a beteget. Sokat konzultálunk a klinikusokkal, néha megnézzük a beteget, de ennyi elég is nekem lelki tehernek. Viszont nagyon sokszor sikerül kitalálni, hogy mi baja is van a betegnek, tehát a sikerélmény megvan. Meg kisgyerekek mellett könnyebb is a laboratórium-beosztáshoz alkalmazkodni.