Mit kezdhetnék azzal, ha apukám hipohonder, depressziósnak hiszi magát és 18 évesen nekem kell csinálnom itthon mindent? Többi lent

Ha a kérdésemről eltérően ki szeretnétek fejteni a gondolataitokat, nyugodtan.

De csak normális választ légyszives!

A szüleim elváltak. Apával élek.

Kb.egy hónapja elkezdte, hogy nem tud wc-zni, elkezdte már azt is, hogy daganatos stb... az orvos semmit nem látott, azóta el is múlt neki. Kapott azért antibiotikumot, de a mellé kapott gyógyszert nem szedte, mert a mellékhatáslistát elolvasva PONT megjelentek a tünetei. Ezután elkezdte, hogy a depresszió jele a gyomorfájdalom, hányinger stb., sőt azóta már azt hiszi, hogy koronavírusos, és már raklapszámra veszi a teszteket- de ő depressziós, nem hipohonder. Negatív természetesen a teszt.

A probléma csak ott kezdődik, hogy a depresszióra hagyatkozva nem hajlandó segíteni. Egyedül kell mossam a ruhákat, porszívózni stb... ez még nem is vészes, de a kádat sem takarítja ki maga után, minden alkalommal nekem kell. A wc-től kezdve mindent nekem kell, mert ő depressziós. Nem tudja mi lesz vele, annyira depressziós.

Persze a pszichiáter is csak gyógyszereket ír fel neki, de hogy is gondolna bármelyik orvos, hogy hipohonder, ha azt tagadja? Hiszen csak az tudja, aki vele él.( peldaul Pár éve azt hitte, hogy szívbeteg, és 2 óra alatt (számoltam ) 11x mérte meg a vérnyomását. A 130- as pulzus magas, nem tudja mi lesz vele.. az orvos persze csak egy vitamint ,,irt fel” /inkább javasolt, amit én is szedhetnék.)

Folytatva a történetet.. most festés van a lakásban, de ő a depresszió végett nem tud segíteni. Nem értem milyen lehet ez.

Viszont, hogy egy keveset magamról is mondjak: amikor a szüleim együtt éltek anya mindig ,,kiközösített” a családból, apa persze neki adott igazat, nekem sosem lehetett igazam. Ezt követően inkább kollégistaként folytattam a középsulit, de a suliban sem találtam a helyem. Minden nap sírtam, el akartam menni másik suliba, de persze nem engedték. Én voltam a hibás, hogy otthon már dühkitöréseik voltak, valanint ,,mindig olyan depressziós fejet vágsz”-hallgathattam..

most pedig, hogy apa éli a nagy gondjait, úgy véli, hogy nem tudom milyen neki. Persze most is ott van mellette a vérnyomásmérő, a telefonos előzményei közt pedig a mai naphoz minimum 20 oldal a betegségekről, depresszió tüneteiről szólnak.

Volt, hogy a barátommal elhívtuk biciklizni, hogy ne érezze magát egyedül -már ha olyan depressziós- de ő annyit mondott, hogy olyan depressziós, hogy nem tudna annyit biciklizni. (2km kb.)

A ruháit nem hajlandó összehajtogatni. Egy olyan barátunkat hív át, fizeti le, aki rákos - és ki tudja mennyi ideje van hátra, hogy hajtogassa össze a ruháit, torolje le a polcait. Nem beszélve arról, hogy neki panaszkodik arról, hogy nem tudja mi lesz vele, a depresszióval. Bele sem gondol abba, hogy akinek panaszkodik milyen gondjai lehetnek. Vagy talán a depresszió a ráknál is súlyosabb?

És akkor nem tudhatom, hogy mit érez. Nem képes segíteni.

És ott a másik oldal, amikor ecsetelgeti, hogy tudja, hogy rossz apuka, és mindent nekem kell csinálni. Akkor miért nem változtat ezen?

Kb.egy hete fel vagyok fázva, iszonyatosan fáj a vesém, de nem nyafogok. Akkor is én takarítok. Még ha fáj is mozgás közben. A vesefájdalomra végülis nem kell pihenni. És ha már kiírt az orvos, akkor csak ráérek érettségi előtt állva mindent megcsinálni a házban és akörül.