Rákbeteg voltam (mellrák nyirok áttéttel). Mit egyek, és hogyan egészítsem ki a terápiát mentálisan?

Szerintem meg inkább a keserűség gyökere. Tövestül kell kirántani belőlem. Megfigyeltem, hogy a rákbetegeknek nagyon sok hasonló jellemvonása van. A test és a lélek egy egység. A harmadik részünk a szellemünk.

És a világi pszichológusok pláne nem tudnak segíteni. Gyanítom, a kommentem előtt szóló is egy ilyen pszichológus. Sőt, még az is lehet, hogy egyenesen egy onkopszichológus. Nagyon okosnak képzelik ám magukat, közben pedig csak a fákat látják, és az erdőt nem mögötte. Gyakran még tanítják is az egyetemeken a röghözkötött gondolataikat. Egy bölcs szakember tanul a betegektől. Lehet, hogy a beteg tudja jobban, mit érez pontosan. A szociális szakmákban, az begészségügyben, és az oktatásban is ez a legfőbb gond szerintem, hogy a szakemberek beszélnek az embercsoportokról, de nélkülük. A betegeket, hátrányos helyzetűek véleményét, érzelmeiket nélkülük akarják megfogalmazni, nem velük együtt. Személyesw sértésnek veszi egy ilyen szakember, ha a beteg, vagy a segített önállóan akar döntéseket hozni a saját életében, és nem óhajtja, hogy a pszichológusok, meg az orvosok a megkérdezése nélkül döntsenek az életét érintő kérdésekben.

Szakemberek, orvosok, pszichológusok, gondoljátok meg, amit írtam, és fogadjátok el a tanítást, amit a segített embereken keresztül az élettől, vagy a teremtő tudattól, vagy ha úgy tetszik Istentől kaptok. Nagyobb alázatot kívánok nektek a munkátokhoz.

Kedves utolsó, és utolsó előtti. Ha feldühítelek, akkor miért gondolod, hogy segíteni tudsz? Aki pedig sajnál, az meg pláne nem képes segíteni. Az átlag emberek véleménye pedig pláne nem érdekel. Nem akarok az átlaghoz tartozni. Benned viszont a gyűlölet van jelen, csak nem akarsz szembesülni a haragoddal. A keserűség gyökere kihúzható. A haragoddal megtanulni bánni azonban sokkal időigényesebb dolog. Hallottál már esetleg arról a könyvről, hogy Mit árul el a betegséged? Vagy Sors, mint esély?

Az analitikus pszichológus éppen az, amit soha nem vennék igénybe. Mint már írtam, azért, mert függővé tesz magától. Ez pedig kellemetlenebb, mint maga az alapprobléma.

Szóval, ha van rákbeteg a családban, akkor a neki szóló indulataidat, kérlek szépen ne vetítsd rám! Inkább beszéld meg azzal, akinek szól.

Egyébként pedig elfogadtam a segítséget azoktól, akik olyan válaszokat adtak nekem, amire a kérdésem irányult. Köszönöm nekik. Volt, aki személyes üzenetet küldött.

Kedves előző! Elfogadtam a válaszokat, amik a kérdésemre irányultak. A te válaszod viszont arról árulkodik, hogy te még több segítségre szorulsz, mint én. Én ugyanis megtartani kívánom az egészségemet, ennek érdekében hajlandó vagyok bevállalni a változásokat akkor is, ha a biztonságomat a megszokott, berögzült dolgok jelentik.

Van egy könyv, amit most privát levélben ajánlott valaki.

Ruediger Dahlke: A BETEGSÉG mint szimbólum. Egy pszichiáter végzettségű családterápiával foglalkozó szakembertől kaptam ezt a választ. Ezért aztán neked is ajánlani tudom, földhözragadt gondolkodású segítőszándékú kedves válaszíró. Hátha ahelyett, hogy kárhoztatsz engem az általam már úgyis felismert keserűségem miatt, inkább te is felismered a saját árnyékodat, és nem kergeted tovább, hanem megállsz magadba fogadni azt.

Reméltem, hogy elgondolkodsz te is egy kissé.

A család egy rendszer. Akkor van egyensúly, ha találkozik a kereslet meg a kínálat. Úgy értem, a zsák megtalálja a maga foltját. Ha van üldöző, vagy megmentő, mert az első családban megtanulta ezt a szerepet valaki, akkor lesz alkoholbeteg is. Megtalálják egymást. A áldozat szerepet otthon tanuló gyermek felnőtt korában ismét csak megtalálja a maga agresszorát, hogy házasságra lépjen vele. Ha a családban meghal egy családi játszma szereplője, akkor akad valaki, aki átveszi a szerepet, hogy helyre álljon az egyensúly. Ha van a családban valaki, aki rákbeteg lesz, olyan is van, aki segít megbetegedni. Ha a szereplők közül valaki felismeri a családi játszma nyereségét, és eldönti, hogy feladja azt a hamis biztonságérzetet, amit a megszokottság kelt benne, akkor dönthet úgy, hogy kilép a játszmából, és inkább meggyógyul. Könnyen lehet, hogy a többi családi játszmázó ebben az esetben játékostárs nélkül marad. Ekkor aztán mondjuk, ha az alkoholbeteg házastársa észreveszi, hogy absztinensé vált a párja, elválik, vagy egyenesen ő maga lesz alkoholbeteg. Remélem érthetően írtam.

A betegség mindig egy jel arra, hogy változtatnunk kell a berögzült, családból hozott viselkedésünkön. Csak meg kell értenünk az üzenetét.