Vannak itt (gyógyult) anorexiások/bulimiások? Leírnátok a történeteitek?

Anorexiás voltam - hosszú, családi szarságok miatt.

Aztán bulimás, abból még nem tudtam meggyógyulni sajnos, pedig már egy éve nem otthon élek.

27n

Először anorexiás voltam a stressztől 9-12 éves korom között, de úgy, hogy észre se vettem. Egyszerűen nem bírtam enni se otthon, ahol levegőnek néztek, se a suliban, ahol én voltam az osztály strébere és folyton bántottak.

12 éves korom óta vagyok bulimiás, akkor felszedtem 25 kilót, miután kórházba kerültem. Ez azóta csak gyarapodott, most vagyok 62 kiló 175 centihez, 18 évesen. Szeretnék leállni a hányással, de a függője lettem, csak így tudom levezetni a stresszt. Félek, hogy mi lesz így velem.

Köszönöm , én is sok sikert kívánok!

Vannak, jó sokan vagyunk.

Anorexiára jellemző perfekcionizmussal kezdődött, aztán átcsapott a testemre. Mostanában is szoktam magam kövér disznónak látni. Önerőből jöttem ki belőle, nem volt betegség tudatom, egyszerűen csak ocsmány, kövér hájgombócnak láttam/látom magam. (pedig ez fizikailag lehetetlen, csak van hogy nem bírom tudatosítani magamban)

Iskolaorvos rángatott be, hogy mi bajom van: nem etetnek? és hasonló kérdéseivel bombázott. Aztán jött azzal, hogy "anorexia nervosa", mondta, hogy beszélni akar a szüleimmel.

Anyámnak a lapot megmutattam, felcsattant, hogy a "a lányom nem őrült, hogy dilidokihoz menjen!", saját anyámtól kaptam meg először a stigmát/megbélyegzést. Addig pedig, csak sovány lánynak voltam elkönyvelve, aki maréknyi kenyérre beéri egy nap.

Egyre jobban elszigetelődtem az osztálytársaimtól, magamnak való lettem, pedig azelőtt nagyon színes volt a társasági életem. MOst már nem, most is kísért, Pedig szerettem az embereket, szerettem, ha velem foglalkoznak. De most más le se szrnak és félek, hogy mit gondolnak rólam. Mondjuk ez annak köszönhető, hogy csúfoltak is amiatt, hogy csonti voltam...

Ahhoz képest, hogy döbbenetesen vékony voltam, valahogy tele voltam energiával és sorra döntöttem az iskolai női rekordokat általánosban testnevelés órákon. (ezután rá egy évvel beszélt velem az iskolaorvos, amit is írtam).

A pedagógusok nem foglalkoztak nagyon azzal, hogy mi van velem, ahogy senki sem.

Ugye menstruációm nagyon ritkán volt, mostanában kezd beállni, de így is elkap néha ez a szorongó érzés a testemmel kapcsolatban. Annyi pozitívum van, hogy most már ha éhes vagyok azt nem élvezem. Régen az éhezés számomra egy üdítő dolog volt, hogy jól csinálom.

De aztán észhez kaptam, de most van más. Szóval mindegy...

22/N

Kicsi korom óta én voltam a ,,tökéletes, kitűnő tanuló lány”, aztán 8.-os korom körül elkezdtem lázadni, a jó jegyek mellett (!) metált hallgattam és bakancsot hordtam, feketében jártam. Anyának persze ez nem tetszett, mert ,,az ő tökéletes kicsi lánya nem lehet ilyen”. Annyit kritizált mindent, amit tettem/felvettem/mondtam, hogy kezdtem úgy érezni semmi sem jó amit csinálok, és ebbe a testsúlyom is beletartotzott. Mindent megváltoztattam magamon, ami nem tetszett neki. Fogyókúrázni is elkezdtem, bár az alakom sosem kritizálta, úgy éreztem, minden rossz rajtam úgy ahogy van. Ez előhozta a maximalista hajlamaimat, újabb és újabb célokat tűztem ki magam elé fogyás tekintetében. Végül 45 kg lettem és 168 cm. Nagyon hosszú ideig így súlyt tartottam, mert azzal fenyegettek, hogy ha 16-os BMI alá megyek, kórházba küldenek.

Azóta felszedtem 5-6 kg-ot, de sajnos kezd megint romlani az állapotom... Remélem, képes leszek abbahagyni mielőtt kárt okoznék magamnak.