Mitől lehet, ha valaki egyszerre sír és nevet? Van valami pszichologiai oka?

Magad is írtad felfokozott érzelmi állapotban.Túláradó érzelmek. Tök jó, hogy megélted! Csodálatos lehetett! Életemen egyszer adatott meg, hogy sírva nevettem. Igaz, akkor tripláztunk a barátnőmmel :) Szilveszterezni készültünk, apu mondta, hogy lemondták a bulit, el kezdtünk sírni erre apu megszólalt, hogy csak viccelt, erre meg elkezdtünk nevetni, görcs szerűen, de közben potyogtak a könnyeink. Hát az valami fergetegesen csodálatos volt! Ezek az áradó özönlő TISZTA érzelmek, amit felnőtt korunkban sokunk nehezen, vagy egyáltalán nem tud megélni.

Vagyis dupláztunk* a barátnőmmel!

Van egyszerű neve is: örömkönnyek, másrészt a magyarok jó nagy része sírva vigad. Nemrég azt olvastam, hogy még nincs pontos magyarázata, ellenben felhívnám a figyelmet egy tágabb jelentőségű fogalomra, az ambivalenciára, amikor egy rossz érzéssel párhuzamosan megjelenik pozitív érzés is illetve ugyanazként egy jó érzéssel együtt járó negatív tartalom, legfeljebb előbb említve az erősebb érzést. És akkor most olyat mondok, amin el lehet rágódni a halálunkig is, ugyanis a dráma (mint irodalmi, ebből következően humán fogalom) két részre van osztva, tragédiára és komédiára miközben (ezt még nem hallottam mástól vagy máshol) az élet minden pillanata tragikomédia. "Minden rosszban van valami jó!" valamint ha felvidulsz (és ezt ki is sugárzod) akkor többnyire megjelennek a lehúzók, a pesszimisták, a kárörvendők, a jókedvedet irigylők stb. stb. De lehet öniróniával is élni, mikor a fájdalmadat vicces formában jeleníted meg (valamelyik standup komedis beszélt erről, hogy minél jobban röhögtet, hát bizony annál inkább vesébe hasító (vö. vesébe látni) fájdalommal tudja ezt megtenni, tulajdonképpen ambivalencia a népszerűség és az emberi hülyeség másképp vállalhatatlan kombinációjaként. És akkor az egzisztencializmus végső kérdésében felbukkanhat az is, hogy akkor milyen jó feneség van a halál tényében, mikor az egy elmúlandó valóság, amikor egy pszichopata kiröhögi élből a halált, mivel nem tudja elképzelni, hogy vele is megtörténik egyszer ami csak egyszer történik meg, mikor a szamuráj a becsületén ejtett foltot csak önmaga elpusztításával (ráadásul egy hosszú kíntortúrát követelő hasfelmetszéssel bár csak a felkért barátja őt lefejező kardsuhintással e szörnyűséget véget vetően) jár. Sajnos kiszorult a fekete humor a társadalmunkból, már a 70-es évek Ludas Matyijában is egy oldalra szorítottan jelentek meg, hogy - valószínű - az olvasó átlapozhassa ha nem érti, nem akarja érteni a fekete humort. Szerintem a sírással temetjük a múltunkat és az örömmel a célként így megvalósult helyzetet, amiből következően az új lehetőségeket, amik ráadásul várhatóan magasabb szinteken játszanak, ünnepeljük.