Lehet ellene valamit tenni vagy irány a pszichològus? (Hosszú, de olvasd el, kérlek! )

20 éves lány vagyok, tanulok. Jò jegyeim vannak, szeretnék majd egyetemre menni. Lassan 3 éve van egy baràtom, akivel kisebb-nagyobb gondok ellenére együtt vagyunk.A szüleimmel élek, velük nagyjàbòl elvagyok. DE! Nem ilyen ròzsàs a helyzet.. az az igazság, hogy én mindig is hihetetlenül érzékeny voltam-vagyok. Nem sok önbizalmam van. Ha régen az osztàly előtt felelnem kellett, végem volt. Zavarban vagyok màsok előtt, félek hogy mit gondolnak ròlam. Egy eléggé sùlyosnak mondhatò gerincferdüléssel küzdök, orvosi műhiba miatt. (Egy olyan fűzőt hordtam màsfél évig, ami rontott az egyébként korrigálhatò hàtamon). Teljesen összeomlottam és feladtam a harcot. Pròbàlom kihùzni magam, de attòl még ugyanùgy làtszik minden lépésnél. Oldalirányù gerincferdülés, az orvosok azt mondták hogy majd műteni kell. Arròl én döntök hogy mikor akarom, de ezek utàn..

Mindig is szorongò tìpus voltam, visszahùzòdò.. Szorgalmasan tanultam, de az érettségim alig ér valamit, mert annyira féltem a vizsga előtt hogy az iràsbelim katasztròfa lett, a szòbeli meg nem hùzta fel. Mindig is az egyetem volt a cél, de ilyen jegyekkel.. Tele lett épphogy 3-okkal.. Még a mai napig egyszerűen nem tudom feldolgozni, mai napig ugyanùgy sìrok miatta, pedig màr egy éve lesz.. még mindig fàj.. Ùjabb összeroppanás pipa..Viszont ami nagyon aggaszt a mostani hozzáállásom a dolgokhoz..

Tök mindegy, mennyit alszom, minden másodpercben alvásra vàgyom, ezàltal ez kihat a tanulási hozzáállásomra.. Szerencsére észbekapok, sikerül jòl teljesìtenem, de mindig az utolsò pillanatba. Nincs türelmem, egész délután csak ülök felette..Elég komoly hangulatingadozàsaim vannak. Az egyik òrában még nevetek és néha azt sem tudom min, aztàn hirtelen bekattan valami és képes vagyok 2-3 napot mély szomorùsággal eltölteni. Ilyenkor kerülöm a társaságot, de ha nem, akkor nem beszélek senkivel, ha kérdezek valamit, flegmàn szòlok. Néha ùgy érzem hogy rendben vagyok (ez a ritkább), màskor meg ùgy hogy senki nem venné észre ha elmennék..Van barátom, mégis magànyos vagyok, ùgy érzem magam mint ha én nem ide tartoznék. Nagyon sokszor jön ràm a sìrògörcs, ez lehet a metròn, iskolában. De sajnos soha az életben nem tudtam kimutatni-kimondani, hogy mit érzek, véka alá rejtem hogy senki se làssa. Egésznap lehangolt lennék, de itthon muszàj felvennem az álarcot, anya valamilyen szinten tisztàban van vele, de màr kezdem egy kicsit idegesìteni vele, mert szerinte nyafogok.. Az indulataimat nem tudom kezelni, sokszor vàgtam már a kezem a falba, néha ütöm magamat. A vágdosásokon már tùl voltam 15-16 évesen, néha eszembe jut milyen jò lenne, de egy kis akaraterővel nemet tudok mondani. Szerintetek pszichològus segìtene? Az meg a másik fele, hogy én miòta az eszemet tudom, segìteni akarok másoknak, foglalkozom olyan fiatalokkal, akiknek szüksége van dicséretre. DE! Hogyan segìtsek én màsnak, ha én magam is segìtségre szorulok? Mivel az érettségim alig ér valamit, îgy nem tudom, egyetem lehetséges e..

Egyébként voltam már pszichològusnàl, csak nem ezzel a problémàval. De lehet hogy megint szükségem lenne rà?

Köszönöm, aki olvassa, ezt most jòl esett kiìrni. :( :)