Tuti nem jó a kategória, de teljesen kilátástalan vagyok, nem tudom mihez kezdjek. Mit tegyek?

Megpróbálom rövidre fogni mert nem akarok egy regényt írni. A koromat nem szeretném kiírni mert akkor valószínűleg bannolnának. (Aki kötekedni szeretne, hajrá, megvan a megfelelő eszem,van empátiám és intelligenciám.)

Kisebb koromban egyik traumáról a másik jött. Elsőnek kezdődött a drogfüggő bátyámmal, olyan sok rossz dolog történt hogy az leírhatatlan. Majdnem fulladásig hányta magát, az utolsó darabig képes volt az egész kinti kukát szétszedni, szétverte a kerítésünket, a szoba ajtaját, az üveget. Sok anyagi kárt okozott a szüleimnek csak hogy droghoz jusson (rongálás,lopás). Volt amikor drogozva hozták haza a rendőrök, vagy pedig betörés miatt. Volt amikor olyan össze tűzésekbe került a dillereivel hogy betörték a fejét, volt amikor kiszökött a mentőautóból, volt amikor eltűnt. Volt amikor anyukám megelégelte kidobta, én menni akartam vele, de a saroknál vissza küldött. Volt amikor a hideg télen anyáék kizárták, mindig beengedtem. Ma már képzelődik, cigivel, energiaitallal, nyugtatókkal akar leszokni. Teljesen roncs. Miután anyám megunta, engem célzott meg, engem hibáztatott mindenért. Mikor apummal összevesztek és apukám elment, azzal jött be ordibálva hogy én tehetek arról hogy válni fognak, és ha én nem lennék nem veszekednének. Mikor majdnem megfulladtam a medencében és befutottam ott sikerül kiöklendeznem a vizet, de akkor is lebaszva voltam hogy hát én hogy merészelem a frissen felmosott padlót össze vizezni, azt mondta takarodja ki, átmentem a szomszéd barátnőmhöz ebédelni mert anyum nem engedett be enni sem, sem átöltözni. Mielőtt belekezdhettem volna annyit hallok hogy a barátnőm anyukája az anyukámmal beszél, próbálja meggyőzni hogy maradhassak de anyum csak ordibál hogy húzzak azonnal haza, mikor kimentem felpofozott hogy hogy merészeltem átmenni, majd hajon fogva haza húzott, otthon még egy párszor felpofozott. Egyszer két hétig nem mentem iskolába akarattal mert elegem volt mindenből, le lettem hordva mindennek, idézem: “lusta dög vagy”, “semmire nem leszel jó”, “nem lesz belőled semmi”. Majdnem kiraktak az angol csoportból is a hiányzásaim miatt. Mikor kisebb voltam és apum kiabált velem és én elkezdtem sírni, folyamatosan azt hajtotta hogyha nem fejezem be lekever egyet ha folytatom, vagy el ne kezdjek sírni mert megver, félek és féltem tőle, láttam mikre volt képes a testvéreimmel, milyen volt ha dühös volt, tört zúzott, volt amikor anyumat kellett megkérnie hogy pofozza fel a nővéremet mert ha ő fogja akkor az fájni fog. Ezeket éltem meg traumának. Most már semmi önértékelésem sincsen, nem tudom elfogadni sehogysem magam, mindig csak a rosszat látom magamban. Ha valami kis dolgot is elrontok magamat hibáztatom, pánikolni kezdek és félni, egyből a sírógörcs kerülget ha valaki felemeli rám a hangját, egy szóval megfelelési kényszerem van. Nem tudok megbízni senkiben, de ha sikerül is akkor nagyon kötődöm ahhoz az emberhez és nehezen tudom elengedni. Viszonylag a bizonytalanságom mellett gyorsan kötődök emberekhez. Bármit megadnék azért hogy csak rám figyeljenek és a jót lássák bennem. Ezek mellett kialakult a szorongásom amiről nagy nehezen meggyőztem a szüleimet hogy járhassak szakemberhez, emellett volt egy másik célom, hogy segítséget kérjek. Október óta járok de sem a szorongásomban, sem a problémáimban nem segített. Anyám szégyelli hogy oda járok, így mindenképpen megakar győzni arról hogy semmit nem segít és értelmetlen járnom. Mostanában nagyon lent szoktam lenni, régen csak úgy tudtam beszélni, beszélni az érzéseimről, ma már ezeket teljesen elzárom másoktól hogy ne okozzak nekik bajt, másokét meghallgatom, de teljesen felveszem a poker arcom és nem mutatok semmit. Vissza fogottabb lettem, ha viccből is megszólnak hogy idegesítő vagyok, akkor adok annak a véleményére és kevesebbet beszélek. Mindent hibának találok magamban, és elegem van már ezt mind magamban tartani. Hogy senki igazán nem ért meg, hogy nincs nekem jővő sem segítség a számomra. Elegem van. Régebben mikor 10-11 éves voltam öt búcsú levelet írtam, és egyszer megakartam kísérelni az öngyilkosságot, senki nem tud róla, mert a fürdőbe voltam bezárkózva, és próbáltam megtenni, de nem sikerült. Azóta csak egyre és egyre mélyebben vagyok, egyre többször jönnek vissza ezek a gondolatok. Nem tudom mihez kezdjek, egyenlőre semerre sem halad az életem, a jegyeim csak romlanak, előbb lesz belőlem hajléktalan mint az álom pozícióm, semmi energiám és motivációm nincs a tanulásra. Belefáradtam. Egésznap alszok, ha úgy van a kajálást is kihagyom. Hazaérek suliból, lefekszem, alszok, felkelek 7-8 körül, elvégzem a dolgaimat, 4-5 lefekszem. A traumáim miatt egyre több a pánikrohamos álmodásom, este azt álmodtam pld hogy a bátyám próbált segítséget kérni a 112-től, de utána csak három lövést hallottunk, apum azt mondta hogy az a fejét tuti érte, akkor felriadtam és nem kaptam levegőt, és izzadtam de nagyon, a szívem hevesen dobogott. Kimerültem és semmihez nincs kedvem. Lassan feladom, nem tudok kihez fordulni, tényleg kifogytam a segítségekből.