Miért érzem ezt mielőtt társaságba megyek?

Szorongás, érdemes lehet elmenni pszichológushoz.

Keress fel egy pszichológust, aki kideríti az okát ennek, utána fel lehet doglozni - feltehetöen valami trauma áll mögötte, amire már konkrétan nem emlékszel, csak mégis benned maradt az egész.

Nálam ugyan ez a helyzet... Mármint, idegenek társaságába sosem szerettem menni, mert nem éreztem soha komfortosnak, úgy értve, hogy "Most mit beszélgessek egy idegennel? Felszínes témákról felesleges, mély témákról talán nem ildomos" Akiket jól ismerek, azokkal viszont jól elvoltam. Egy ideig. Aztán számomra is elkezdett kényelmetlen lenni. Amikor meg volt beszélve egy időpont, hogy találkozunk, vagy én megyek hozzájuk, vagy ők jönnek át, folyton szívdobogás, felfokozott idegállapot kerített hatalmába, egy ideig ez inkább volt a pozitív izgatottság, de idővel átcsapott negatívba. Nem tudom, miért. Talán meguntam a barátaimat, talán kiveszett az az önfeledt kémia, ami egykor feszült köztünk, egyszerűen elkezdtem nem élvezni mások társaságát. Viszont egy pozitívuma mégis volt a dolognak: Attól még, hogy nem élveztem a pillanat hevében, utólag valahogy mégis megszépült a sok bandázás emléke. Tehát afféle pozitív emlékpatronnak jók voltak ezek a találkozások. Másrészt, mikor elválltunk, akkor mindig jött egy nagyon pozitív megkönnyebbülés, egy igazi felüdülés, ami visszamenőleg is széppé tette az eseményt. Már ezért az "utólagos felszabadultság, és emlékpatronok" miatt is megéri néha-néha venni a fáradtságot, és összejönni pár baráttal, haverral, akik még megvannak.

Előző vagyok, ja, annyit még hozzátennék, hogy az alkohol nálam "bevált" úgymond, de csak akkor, ha sokat ittam, és sajnos átestem a ló túloldalára :) Onnantól olyan közvetlen voltam, őrült, és fékezhetetlen, hogy legendák születtek a tetteimről, amire nem voltam túl büszke, de végülis pozitív konklúziót vontak le rólam az emberek, tehát szégyenkezni végülis nincs ok. Talán azt tudom javasolni, hogy fogd fel "tét nélkül" a dolgokat. Amit persze könnyű mondani, tudom...