Normális, hogy 5 év után sem tudok a testvéremként tekinteni a gyerekre, anyámnak pedig ez az erőltetett próbálkozása? 20/L

14 éves voltam amikor anyám elhagyta apámat egy másik férfiért. akivel mint kiderült, már évekkel előtte is csalta az apám. Nem sokkal erre tudódott ki, hogy anyám terhes is a férfitól, így elköltözött, konkrétan évekre kilépett az életemből. Pont amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Nagyon problémás tinédzser voltam, ráadásul depressziós is, ez az egész pedig egy hatalmas lapáttal rárakott az egész "nyavalyámra". Szerencsére apum segített ezalatt az időszak alatt, és végig támogatott, terápiákra hordott, így sikerült 17 éves koromra nagyjából talpra állnom.

Csakhogy anyám is jelentkezett eközben, felvette velem megint a kapcsolatot. Megsajnáltam végül, meg hát, mégiscsak az édesanyám, úgyhogy elkezdtem őt is látogatni... Borzalmasan rám akarta erőszakolni magát, folyton a másik gyerekével jött, hogy "ölelgessem meg", meg "adjak neki puszit" és hasonlók. Ezeket mind elutasítottam, erre jött a leordítás, hogy "de hát ő a testvéred!"... (maximum fél)

Utálom a gyerekeket. Mindig is utáltam, egyszerűen nem tudom őket elviselni se, türelmem sincs hozzájuk. Nekem pedig betegség miatt úgysem lehet soha, szóval erre nem szeretnék kitérni.

Egyébként ez a gyerek egy rémálom, hisztizik meg ordít folyton, kapaszkodik belém, rángatja a ruháim, leköp/leönt/letüsszent szándékosan, aztán nevet rajta, és ilyenkor anyám meg jön azzal, hogy "Csak nagyon szeret, ne finnyáskodj". Nagyon tartanom kell magam, hogy ne vágjam pofon a gyereket.

Anyám az egy külön téma... nem elég, hogy évekre eltűnt az életemből, de mindig apám barátnőjét szidja mostanában, hogy "mekkora k." meg "rib...c", lerondázza és hasonlók. Mikor a képébe mondtam, hogy ez a "rib...c" volt az anyám mikor ő eltűnt, akkor elkezdett sírni, hogy "dehát a gyerek...". Mindent a gyerekére fog. Lusta dolgozni, mert azóta sem volt egy munkahelye sem, merthogy "a gyerek"...

Tudom, hogy az a gyerek nem tehet arról, hogy megszületett. De nekem meg az nem megy, hogy a testvéremnek mondjam. Valószínűleg örök életre egy idegen marad a számomra. Anyám pedig, nagyon próbálkozik, én pedig esélyt adni neki, de azokat is sorozatban játssza el. Próbáltam vele közös programokat szervezni, de mindenre az a kifogása, hogy "DE A GYEREK MIATT NEM". Én pedig már reménytelennek tartom a helyzetet, és tényleg jobb anyának tartom az apám barátnőjét, mint az igazit.

És tudom, hogy megtehetném, hogy magasról teszek anyámékra, csak nehéz, mivel ha 1 napig nem írok neki vissza, már ott van a 10 nem fogadott hívás anyámtól. Én pedig valamilyen szinten sajnálom őt, amiért ennyire próbálkozik visszakéredzkedni az életembe.