Mindketten felnőttek vagyunk, de a bátyám lekezelően viszonyul hozzám még mindig. Mit gondoltok / mit javasoltok?

Tudom, most biztos sokan fogják azt mondani, hogy ne foglalkozzak vele, csak hát akkor meg én vagyok a bunkó. Az ugyanis sose volt az erősségem, hogy ha jelen vagyok, és valaki beszólogat, akkor ne foglalkozzak vele. Akkor inkább nem megyek át, vagy születésnapokon, ünnepeken átmegyünk, felköszöntöm, de magamtól nem szervezek vele programot. Akkor meg jön a panaszkodás, hogy miért nem megyek soha hozzájuk. Én 23 éves nő vagyok, ő 30 éves férfi. Olyanokat mond nekem, mintha még óvodás lennék, kábé. Szavamba vág, lekezel, túlmagyarázza a dolgokat. Szerinte leesek onnan, ahonnan ő nem (mondjuk felállok egy székre levenni valamit a szekrény tetejéről), kiveszi a kezemből a dolgokat. Ha van egy szerkezet, ami az enyém (telefon, laptop stb.), kiveszi a kezemből, mert azt hiszi, hogy ő, aki először látja jobban tudja használni (nem igaz, nem vagyok technikai analfabéta, bár átlagon felüli sem). Ha olyasmivel foglalkozom, ami őt is érdekli (olyan könyvet olvasok pl.), megdöbben, és meglepetten mondja anyukánknak, hogy nem gondolta, hogy én egész értelmes vagyok. Beleszólna az ízlésembe ("ne hallgass ilyet", "majd én mutatok neked jó filmet"). Ha olyasmit olvasok, ami őt nem érdekli, akkor engem szerinte gyerekes dolgok érdekelnek. (Az összevetés kedvéért: nem mesefilmeket nézek, meg hasonlók, hanem pl. nyelvtanulás, irodalom érdekel.) Sokszor, mikor átjön (csak pár utcára lakik), úgy bókol, hogy oda se néz ("Milyen jó a frizurád", mikor épp vizes a hajam), és olyanokat kérdez, amikre nem érdekli a válasz. (Pl. 10 perc alatt 3 alkalommal megkérdezte, mikor lesz a következő vizsgám, és őszintén meglepődött, mikor édesanyánk rászólt: nem is emlékezett, hogy kérdezte már az elmúlt percekben.) Ha én valamit elmesélek, hogy mit akarok csinálni, pofákat vág (verset publikálok, blogot írok, de nem ilyen Orvaecz Nóra-szerűt, hanem adott téma iránt érdeklődő embereknek szólót, illetve valós publikációim vannak verspályázatokon, vagy irodalmi folyóiratokban, nem a Citatumra töltöm fel őket). Az az igazság, hogy én vagyok az egész családban a legfiatalabb és az egyetlen nő (minden unokatestvérem férfi). Ez is benne lehet a dologban, de nem hiszem, hogy én értem félre, a szüleim is azt látják, amit én. Az az érdekes, hogy mindennek ellenére ő a gyerekesebb. Komolytalanul gondolkodik a világ dolgairól, nem képes időre odaérni sehova, nem jut eszébe, hogy anyukám mennyit dolgozott az ebéddel, őt is megsérti ilyenekkel. Mesefilmeket néz, és engem is mesefilmekre invitál moziba. (Maga miatt nézi, nem kisgyerek miatt vagy ilyesmi.) Akárhányszor filmet javasolt nekünk (szoktunk néha összeülni filmezni), az mindig valami Gagyi mami szintű vígjáték volt, de amik nekem tetszenek, azokra pofákat vág, pedig nem is látta. Egyszer mutattunk (ketten együtt) a barátnőjének egy filmet. Mindketten régen láttuk, nem emlékeztünk már, hogy nem is olyan jó film. Erre elkezdte úgy beállítania dolgot, mintha én szeretném csak, rám kente az egészet. Mióta az aktuális barátnője van, megváltozott az ízlése. Nem tudom, miért, de a korábbi kedvenc zenészeit, akik miatt annak idején elkezdett zenélni tanulni,most utálja, és kijelentette, hogy azok bunkók, meg gonoszak (hogy lehet egy zenész gonosz?), és eléggé idomul az ízlése az aktuális barátnőjéhez. Én nagyon befolyásolhatónak érzem. Mikor egyszer egy adott munkára jelentkeztem, előadta, hogy azt az ötletet az ő barátnője adta nekem, és azért sikerült kitalálnom, hogy az nekem jó lesz, mert a barátnője javasolta. (Akkor már 3. éve tanultam annak, már eleve ez a szakma volt nekem szimpatikus. A barátnője csak megerősítette a véleményemet, mert ugyanazt tanulta, amit én.)

Igen, beszéltem erről vele, de nem látja be a dolgot, önfejűnek nevez, vagy elkezd nevetgélni, meg puszikat dobálni, utalva rá, hogy valóban kislány vagyok. Ma dühömben megírtam neki, hogy egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy egyetemet végzett, disszertációját író, 30 éves felnőtt férfi. Lehet, hogy megsértődött. Nem akarok vele megromlott viszonyt, de azt sem akarom, hogy ezt el kelljen viselnem. Mennyire vagyok bunkó, ha nem szervezek vele közös programokat? ha születésnapján, névnapján stb. átmegyünk, felköszöntjük, és így tovább, alapvetően nem vagyunk rosszban, de nem kommunikálom felé a dolgaimat?