A nagylányom egyáltalán nem szereti a kistestvérét. Mit tehetek?

Bizony, a kamaszkor amúgy sem könnyű, és nyilván a kistesó érkezése sem könnyítette meg a dolgát. Annál is inkább, ha (ahogy sejtem) nem is ugyanaz az apukájuk. A kistesó látszólag sokkal több törődést igényel, ami úgy is lecsapódhat az érzéseiben, hogy "őt jobban szeretik", még akkor is, ha ez nincs így.

A kérdések, amin a helyedben elgondolkodnék:

- Töltesz elég időt kettesben a nagylányoddal, anélkül, hogy a beszélgetés közepén ki kellene rohannod, hogy "Jaj, a kicsi!"

- Van olyan zuga a lányodnak, ahová el tud vonulni úgy, hogy a kicsi sem mehet be, amikor nem akarja, hogy zavarják? Vagy ilyenkor esetleg rászólsz, hogy "Miért ne mehetne be a kicsi, ne légy már ilyen undok!"?

- Hogy ragálsz, ha a kicsi hozzányúl a holmijához és ő esetleg rászól ezért?

- Mennyire erőlteted, hogy vigyázzon rá, játszon vele, érte menjen, akkor is ha nem akar, vagy más dolga lenne, azzal a felkiáltással, hogy "dehát a testvéred, neked is ki kell venned a részed munkából körülötte" vagy "úgysincs semmi dolgod, csak döglesz itthon egész délután"

- Mennyire erőlteted, hogy szeresse - kérdezgeted miért nem szereti, "de igen szeretned kell", stb?

Az se mindegy, hogy bántja is esetleg (ami nyilván nem megengedhető), vagy a nem szereti azt takarja csak, hogy nem foglalkozik vele? Mert ebben az esetben az is benne van persze, hogy csak túl nagy a korkülönbség, és nem nagyon tud vele mit kezdeni, a kamaszok meg többnyire a saját kis világukban élnek, el vannak foglalva magukkal, és ez normális. Ez esetben, ha hangsúlyt fektetsz a fentebbi pontokra és nem erőltetsz számára semmit a kicsivel kapcsolatban, majd benő a feje lágya, és idővel normális kapcsolat fog kialakulni közöttük.

Amúgy teljesen megértem.

19 voltam, már nem is laktam otthon, amikor anyám megint terhes lett. kiakadtam! Egyrészt basszus, nincs elég problémám, majd amikor hétvégente hazamegyek a taposómalomból (egyetem, plusz heti 30 óra munka), még ki sem tudom majd aludni magam... anyám meg hogy vegye már észre magát, 43 éves, van 3 gyereke, minek neki mégegy?

Aztán persze megszoktam, mert kénytelen voltam. Már 6 éves az öcsém, lehet vele beszélgetni, játszani, megérti, ha kérek tőle valamit, én meg elfogadtam, hogy van ő is.

Nem nagyon tudsz mit csinálni...

25 vagyok, a kisöcsém hat éves. Nem mondom, hogy nem szeretem, mert édes meg a tesóm meg minden... Csak hát... azt pl nem szeretem, hogy hat éve nem ebédeltünk egyszer sem normálisan (mert neki nem ízlik, mást akar, nem éhes - ADHD-s, hozzátenném, szóval nem egyszerű), vagy pl hat éve nem tudtam anyukámmal két szót váltani normálisan (mert a gyerek nem tud várni, belebeszél, stb), vagy hogy semmilyen ünnepet nem tudunk megülni normálisan. Nem lakom már otthon, csak egy-egy napra megyek át, de örülök, amikor elindulhatok haza.

Az is tény, hogy alapból nem szeretem a kisgyerekeket..

Hát, nem tudom. Bátyám és köztem 9 év különbség van. Amikor kisebbek voltunk, sokkal jobban kijöttünk, viszont az utóbbi 5-8 évben nem volt valami fényes ez a kapcsolat, eléggé eltávolodtunk, sokat veszekedtünk. DE! szeretjük egymást, csak...nem tudjuk kimutatni. Mostanság kezdett ez megváltozni, ismét nyitunk egymás felé. Öcsém most lesz két éves, köztünk 22 év korkülönbség van. Én örültem neki, hogy lesz, mindig is szerettem volna egy kistesót (bár nyilván valami ideálisabb korkülönbséggel). Szóval boldogan vártam. Eleinte, amíg nagyon pici baba volt, nehezebb volt. Sokat segítettem körülötte (pelus csere, etetés, öltöztetés, altatás), nehéz volt, fárasztó, és sokszor idegesítő is (amikor már nagyon-NAGYON hangosan sírt, sokáig, nehezen viseltem). Azonban ahogy nőtt, múlt az idő, nagyon megszerettem, egyszerűen imádom a kis cukorborsót :) Sajnos külföldön élek most egy ideig, és nagyon hiányzik. Pedig amúgy nem vagyok oda annyira a kisgyerekekért, nagy általánosságban.

Szóval lehet a lányodnak kicsit több idő kell, hogy megszeresse. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaki egyáltalán ne érezzen semmit a testvére iránt, bár lehet csak én vagyok így, minden ember más :)

23/N

Én 18 éves vagyok, de egyszerűen nem bírom a kicsiket. Olyan szinten, hogy pont nem érdekel, hogy rokon vagy nem. Vannak aranyosak, aki csendben elmosolyognak meg játszadoznak, de a tipikus kisgyerekeket a nyafogással és akaratossággal és a figyelemkierőszakolással együtt nem bírom. Én már kicsi koromban kijelentettem, hogy ide kistesó nem kell. Köszi szépen anyu, apu. De ha ide jön egy baba akkor én meg megyek. Bár nekem van egy 33 éves nővérem és egy 36 éves bátyám. De hát akkora a kor közöttünk, mintha nem is a tesómék lennének. Tudom, hogy bátyám soha nem kedvelt engem sem túlságosan. Nővérem már annál jobban. Hát én is így vagyok ezzel, bátyám mint egy idegen.

Ha nem szereti, nem szereti. Ha a többi kisgyerek iránt sem mutat különösen semmit, akkor nem konkrétan a kisetesóval van a baja, hanem a kicsikkel. Nem lehet ezt ráeröltetni vagy valami. Idővel lehet változik, de lehet hogy nem. Ez ellen nagyon szerintem semmit nem lehet tenni.