Rossz a kapcsolatom a testvéremmel. Szerintetek ezen lehet változtatni ilyen körülményekkel?

Kicsit hosszú lesz. Sosem posztoltam ide semmit, viszont kifejezetten elfogulatlan emberek véleményére vagyok kíváncsi. De leginkább mások hasonló történeteire. Tudom, hogy sok tényezőt kell ismerni ahhoz, hogy bárki bármit tudjon mondani, de mégis, kíváncsi vagyok arra, hogy elfogulatlan, ismeretlen emberek hogyan látják ezt a szituációt. Először is bonyolult a családi életem. Van 2 testvérem. Öcsém és bátyám. Öcsém külföldön él, nem közös az apánk, apukája olasz származású így mikor a szüleink szétmentek ő ment olaszba apujával. Nagyjából 7-8 éves lehetett amikor kiköltöztek. Most 24 éves. Mindig ő utazott hozzánk látogatni az évek alatt, hozzáteszem jobban megteheti, jobban kereső állása van, plusz neki itt nem kell semmit bérelnie. Ha mi kimennénk hozzá, nem tehetjük meg annyira, hogy béreljünk egy hotel szobát pl (náluk nincs annyi hely, nálunk van, így ez adottabb). Lényeg hogy jobb anyagi helyzetben van. Nagyon jó kapcsolatom volt vele mindig is. Ő gyakrabban keresett engem (hívott pl) mint én őt, de ez amolyan elfogadott volt, hogy ő tudta mikor ér rá, én ha kerestem gyakran elfoglalt volt stb. 2 évvel ezelőtti szilveszterkor volt egy nagyobb balhénk. Tudni kell édesanyánkról, hogy elég nehéz, erőszakos természet, gyakran passzív agresszívan teszi ezt. Próbálom röviden de lényegretörően leírni. É.anyám ekkor szilveszterkor is nagyon bele akart szólni, hogy mit hogyan csináljak otthon (szokásához híven túltolta, kéretlen macskanevelési és egyéb tanácsokat adott plusz másban is erőszakoskodott, nem nagyon ismeri a nemet és határokat, ha rászólok megsértődik vagy mártír lesz) - 30 éves vagyok, 10 éve önállóan egyedül élek. Hiába mondtam 2x SZÉPEN ÉS ATOM KEDVESEN, hogy tudom, hogy hogy szeretném nevelni, utána folytatta az erőszakoskodást és itt már felemeltem a hangom. Szerettem volna egy határt húzni, pláne úgy, hogy ő volt nálam, nem szeretem ha valaki erőszakosan dirigálni akar. Illetve na… ha anyánk ha nem, határokat igen is húzni kell. Hozzáteszem kb mindenkivel így viselkedik (sokat okoskodik) ezt fontosnak tartom, mert nem azért teszi mert a gyerekei vagyunk és “nem tud elengedni”. Az idő során már jobban megtanultam kezelni a viselkedését. Sok mindent már ráhagyok, de magamat nem fogom cserbenhagyni ha beleszól a határaimon túli magánéletembe, plusz nem ért a szóból és akkor is tolja tovabb. Ekkor szilveszterkor az összeveszésnél öcsém idegesen felkiáltott, hogy majd akkor többet nem fog jönni ha veszekedünk. Utólag elmondta hogy ezt nem gondolta komolyan csak ideges volt. A veszekedés estéjén anyum jött a szokásos mártír viselkedéssel, hogy ő haza taxizik, mire mondtam, hogy persze menekülj az ilyen problémák elől ahelyett hogy leülnénk megbeszélni, úgyis mindig ezt tetted… végül maradt, másnap hazament. Én másnap emiatt nagyon nagy letargiába estem, féltem attól is hogy öcsém esetleg komolyan gondolta hogy nem jön többet. Plusz saját teherként éltem meg anyum hülye viselkedését is. Sajnos nem a konfliktus kezelésről híres a családunk és tudom ez a fő probléma. Általában én vagyok az aki beleáll egy helyzetbe hogy azt megoldjuk, vagy kimondom a véleményem. Ők azok a szőnyeg alá seprős gondolkodásúak. Tudni kell hogy évente 2-4x jött hozzànk tesóm. Mióta megtörtént ez a veszekedés egyszer sem jött. És a veszekedésnek 1.5-2 éve már. Sokszor a munkára hivatkozott, de nagyon nem is indokolta meg. Bennem meg az van régóta hogy biztos “sok” voltam hogy kiöntöttem neki a lelkem. Emiatt azóta bezárkóztam. Barátnőjével jött hozzánk az utóbbi időben. Viszont a barátnője tanulmányi útra ment külföldre. Öcsém egyedül meg nem jött hozzánk. Most hogy visszajött a barátnője külföldről, eljöttek megint hozzánk de kevesebb időre mint szokott (korábban 1 hónapot is itt volt egyhuzamban, most csak pàr napra jött). Nekem akkoriban elég sok depressziós időszakom volt (akkori szakításomon mentem keresztül aminél úgy érzem nem kaptam kellő családi támogatást), de mindemellett igyekeztem úgy tenni mintha ezek nem lennénk amikor tesómék eljöttek hozzánk olaszból, hogy ne rontsam el az ő kedvüket.. főleg ha már amúgy is ritkán látjuk egymást nem akartam a “nyomoromat” rápakolni se elmondani (tudom el kellett volna mondani őszintén hogy mi a baj) de nem éreztem azt, hogy ez lenne a helyes. Másik tesómtól meg anyumtól is megkaptam korábban hogy jaj én túl érzékeny vagyok, meg nekem több szeretet kell. Na ez ugyebár (most már tudatosabban felfogva 30 évesen) tudom, hogy ez mennyire mérgező reakció.

Mióta megritkult a beszélgetésünk öcsémmel, gyakrabban kerestem én mert ő egyáltalán nem keresett. Viszont az üzeneteimre nem válaszolt. Írtam neki, hogy írja meg mikor ér rá mert felhívnám (korábban is így beszélgettünk lévén hogy olaszban él). Azt mondta megírja, de eltűnt. Csak azt akartam megkérdezni, hogy hogy van. Gondoltam lehet baj van nála azért nem jelentkezik. Vagy rám haragszik. (Hozzáteszem erre is nyitott vagyok, legalább tanulok a saját hülyeségemből. De ha az ember nem mondja el én nem tudok róla). Küldtem neki közös fotókat, írtam neki hogy hiányzik, semmi válasz. Majd bár elég nehéz volt, leírtam neki, ezt a depressziós időszakomat, hogy próbáltam akkor is mosolyogni amikor nem voltam jól, de időnként lehet érezhető volt hogy valami nem oké velem. Nem mindig tudtam önmagam lenne és önfeledt. Ezeket mind telefonon szerettem volna elmondani neki, azért is, hogy tudja hogy ha nem kerestem olyan sokszor az nem miatta volt, hanem azért mert mélyponton voltam. Meg hát. Ez a nagy távolság igazából meg is viselt, mert szeretem őt. Hát most miatta vagyok mélyponton, mert semmire nem reagált. Nagyon megalázónak érzem azt, hogy miután sikerült megnyílnom egy válaszra sem méltatott. Anyumat is kevesebbszer keresi. Bátyámat is. Tavaly amikor meglátogatott hozott sok mindent olaszból, nekem és a páromnak is. Sok szuvenírt. Rosszul is éreztem magam, mert nem beszélünk és úgy éreztem ezzel próbál kompenzálni (amit hozzáteszem nem csak én láttam így). Füvezik, elég sokat. Nálunk karácsonykor is kicsapta az asztalra, feltekerte és ment is bagózni. Arra is gondoltam, hogy túlságosan a fű rabja lett ezért hanyagolja a környezetét. De a barátnőjét és az olasz családtagjait nem hanyagolja… nem választ várok tőletek csak lehet tudtok olyat kérdezni, amire én nem gondoltam. Vagy abban velem van a baj, hogy túlságosan szeretném megkapni a válaszokat. Vagy kérdéseket. Szóval ha a fű lenne az oka akkor a kinti családját is leszarná egyetemlegesen. Tudom persze ismerni kell az ő oldalát is, de mindig is nyitott voltam arra hogy megbeszéljük a problémáinkat, régen sok mindent nekem “panaszolt” el, mindig meghallgattam, sokat panaszkodott anyunk viselkedésére sőt volt hogy emiatt inkább nálam aludt, nem anyumnál. Én is panaszkodtam anyumról, de én mégis rosszul érzem magam emiatt. Azt érzem hogy negatív környezetbe jön “haza” és emiatt magamat hibáztatom. Ugyanakkor nem tartom fernek a viselkedését és a nulla reakcióját.

Nagyon nehéz volt leírni azt az időszakomat ahol depresszióval küzdöttem és most még rosszabbul érzem magam, mert elmondtam neki és semmi reakció nem jött. Úgy érzem haragszik rám a szilveszteres veszekedés óta, vagy nem “bír”, nem kíváncsi rám. Pedig úgy érzem helyesen cselekedtem. Anyum erőszakos viselkedése belőlem is kiváltott egyfajta ideges reakciót (első kettőnél kedvesen reagáltam) nyilván utána már nem, de azt gondolom ez természetes emberi reakció. Mintha nekem mindig bocsánatot kellene kérnem azért ha meghúzom a határaimat. Magamat védtem meg. Öcsém pedig mintha ezt nem akarná vagy akarta volna tudomásul venni. Azt is érzem mintha nem lennénk azonos érzelmi intelligencia szinten ami megnehezíti ezeket. Mintha rám is haragudna vagy neheztelne emiatt. Nem tartom fernek, hogy nem beszél velem erről, mert szeretném megbeszèlni de úgy érzem nem érdeklem őt ahhoz eléggè, hogy meg akarja beszélni. Azt is leírtam neki, hogy úgy érzem nem érdekli igazán mi van velem, de elfogadom ha ez így van csak bànt. Erre sem írt semmit. Azt gondolom még ha jogosan is haragudna rám, egy választ megérdemeltem volna. Hiszen nem tettem semmi egetrengető dolgot. Bátyámtól hallottam vissza, hogy valamennyire zavarta öcsémet hogy mindig ő jön mi nem megyünk hozzà olaszba. Pl egyszer sem hívott, hogy menjünk ki hozzá, plusz fentebb leírtam, hogy nekünk az jóval nagyobb kiadás lenne (albérletben élek és nem a legjobban)…. Ezt is mondhatta volna nekem is, jobb kapcsolata is volt velem mint bátyámmal. Tudom többismeretlenes a történet, de borzasztóan fáj ez az egész. Nem tudom hogy fogadjam el hogy nem érdeklem. Ti hogy léptek túl egy ilyen családi (nem is tudom minek nevvezem) konfliktuson, ha nem tudjátok megbeszélni a másikkal és láthatóan nem is nyit ebben a másik? Lehet nem is haragszik csak nem kíváncsi ràm, de legalább válaszolt volna erre, könnyebben átvészelném az elengedését ha egyáltalán át tudnám. Anyum az a fajta ember aki pikkpakk elengedi azt is ha őt megalázza valaki, elengedi a családi konfliktusokat is, és ugyanúgy fogadja öcséméket mintha mi sem történt volna. Teljesen olyan az egész szituáció hogy “kötelező jelleggel” jönnek, mert illik, meg régen voltak már itt magyarországon. Most is itt vannak, anyukám hívott át, de képtelen vagyok azok után átmenni, hogy semmi választ nem kaptam és semmibe lettem véve. Legutóbb mikor itt voltak (a füvezős karácsony mikor betépett) a betépése előtt se után nem kérdezett rólam/rólunk semmit, így én se szívesen meséltem. Róla kérdezgettem, a munkája felől, élete felől stb.. Nem azért érdeklődtem hogy kapjak tőle, de azért jól esett volna a viszonzás.. na meg ezek után nem vagyok az a jópofizós, szerintem ezek komoly gondok és a legnagyobb bajom hogy mindenki úgy tesz a családban mintha mi sem történt volna. Jól is érzik magukat talán a programok közben. De érezhető a kommunikàció hiánya. Párommal lassan 2 éve vagyunk együtt. Másik tesóm nem rég tudta meg mit dolgozik párom. Mosolyogva mondta, hogy “ja igaz, de mondjuk azt sem tudtam mit dolgozik a pasid”. Ha megakarná ismerni nem lenne ez. Szóval a sok elnyomott konfliktus amit a szőnyeg alá sepernek sok más negatív, vagy mérgező viselkedést vàlt ki akár velem szemben is. Én kimondom amit érzek vagy gondolok és ezért már sok bántást kaptam. Voltatok már ilyen vagy hasonló helyzetben? Úgy érzem el kell engednem öcsém, főleg hogy választ sem kapok. Plusz teherként élem meg, hogy anyum áthív én meg nem akarok menni mert nem vagyok az a jópofizós fajta. Csak mert “együtt a család de jó”. De milyen az a család?! Mert attól hogy ő el tudja folytani a sérelmeit én nem, és nem is várhatja ezt el. Arra hogy nyíltan megkérdezzem ezeket tuti nem vevő, és a családban sem volt jellemző hogy beszéljünk a problémáinról vagy érzelmeinkről, sérelmeinkről (nyilván tudom ez nagy gond, és ez is hozzájárul a viselkedésükhöz). Ennyi idő alatt most már eljutottam én is oda, hogy már én sem szeretnék beszélni erről. Belefáradtam. Nagyon mérgezőnek érzem így a kapcsolatot, mert anyum legyint mindenre neki az a fontos hogy menjünk mert ott vannak nála öcsémék. Úgy érzem hogy ő már elengedett valamennyire.

Okoskodó, kioktató, degradáló, primitív kommentekre nem vagyok kíváncsi. Így is nagy elhatározás kellett ahhoz, hogy egyáltalán leírjam ezeket. Érdekelnének hasonló történetek, testvéri szálak. Lehet ez sokat segítene abban, hogy ne érezzem magam ennyire egyedül ebben. Pszichológust is fel fogok keresni, mert szeretném ezt rendbe tenni saját magamban. Történetek érdekelnek. Köszönöm