Normális dolog ha a 13 éves húgommal mostanában megromlott a kapcsolatunk? Már nem is beszélgetünk semmiről, nincsenek közös programok vagy témák már, csak köszönünk egymásnak és ennyi. Én próbálok vele beszélgetni olyan mintha őt nem érdekli. 17/F

Normális, de mi azóta sem beszélünk már, pedig bőven felnőttünk.

Gyerekként még csak-csak elvoltunk, de amint elköltöztem megszűnt az addig is elég laza testvéri kapcsolat.

Öt év van köztünk, én a nő ő a férfi, viszont teljesen más az érdeklődési körünk, így amikor találkozunk sem tudunk miről beszélgetni.

Vicces amúgy, hogy a 8 évvel idősebb unokabátyámmal több közös témám van, mint a tesómmal :)

Mondok egy fordított tapasztalatot, mi jó testvérek vagyunk, és régen is azok voltunk.

Nálunk majdnem ugyanekkora a korkülönbség, igaz, mi már idősebbek vagyunk, de nekem akkoriban a bátyám volt a mindenem: elsősorban ugye a bátyám, de egyébként még a haverom, legjobb barátom, "legfőbb bizalmasom", amikor minden barátom elárult, otthagyott, vagy én döntöttem úgy hogy csak lehúzni tudna így felvételi előtt kb egy hónappal egyedül maradtam, az addig 10 fős baráti társaságomból 8-an lehúzni akartak vagy otthagytak mert én foglalkoztam a jövőm el, a másik két lányt pedig én "szanáltam ki" ideiglenesen az életemből, mert nekem nagyon nem feküdt az, hogy nem tanulnak, havonta egyszer-kétszer piálnak is, és nem érdekli őket kb semmi (máskor amúgy el tudtam lenni velük, de akkor már nagyon stresszben voltam, általában nem úgy reagáltam ahogy kellett volna) tesóm volt az egyetlen ember aki felfogta hogy miért félek a felvételitől, az egyetlen, aki soha nem árult el, aki amikor szóbeliztem ott állt síkidegen az iskolaépület előtt, és amikor zokogva kijöttem, azzal hogy "szerintem elb@sztam, leblokkoltam az első kérdés után, ne haragudj" akkor megölelt, és nem szólt semmit, nem közölte azt, amit anyámék, hogy magamtól kérjek bocsánatot, meg ha ennyit nem tudok, akkor köpjek felfelé és álljak alá, ezután a szüleink a tesóm kezébe adtak egy

10.000-est, hogy jussunk haza ahogy akarunk, akkora szégyen nincs, mint mi (tesóm akkor már ifivilágbajnokságon is indult, stb), ők nem visznek minket sehova. Ja, egyébként 200 km-re voltunk otthonról, sikeresen találtunk egy négyátszállásos, 6,5 órás hazajutási lehetőséget, ha úgy nézzük, az jó, mert sötétedésre értünk haza🙃. Aztán amikor megkaptam a levelet az iskolától, és nem bírtam volna ki hogy ne nyissam ki (iskolaidő volt, náluk más volt a csengetési rend), ráírtam hogy tud-e beszélni, és kikéredzkedett óráról, és végighallgatta az ujjongásomat, mert a szóbelin tapasztalt bizonytalanság ellenére felvették. Amikor otthon közöltem hogy mi az ábra, a szüleink lecsesztek, hogy miért nem otthon nyitottam ki a borítékot, életünkben először nyíltan kiállt mellettem, konkrétan visszaordibált anyunak is meg apának is, hogy ha már nem elégszer meg azzal amivel ő, akkor támogassanak ők is ők a felnőttek, tesómmal az volt a bajuk hogy miért nem megy jobb iskolába, engem lecsesztek amikor azt hittük nem vesznek fel oda amit elsőnek jelöltem meg. Jelenleg is ebbe az iskolába járok, tesóm meg idejött egyetemre, mindkettőnknek van párja, de így is egy lakásban lakunk, egyrészt mert még egyikünk se tud saját lábra állni, másrészt mert szeretjük egymást, és képes vagyok kéthetente egyszer a barátomnál aludni, mert tesómék szeretnének magánszférát.

Egyébként én is támogatom a bátyám át, leginkább lelkileg, a sport miatt sokat stresszel, a szüleink pedig kezdenek rájönni, hogy egy nagyszerűen sportoló fiúval, és egy kifejezetten okos lánnyal büszkélkedhet(né)nek.

7-es ez nagyszerű, de ritka.

Igen, kamaszkorban ez gyakori.