Mi lehet az oka, hogy két testvér szinte állandóan veszekszik, verekszik?

9: "normális családokban megkérdezik a nagy gyereket, hogy akarja-e a kicsit, és ha már egyvalaki nem akarja, akár valamelyik szülő, akár valamelyik már meglévő gyerek, akkor az nemet jelent, és nincs újabb gyerek"

Csak jelzem, hogy Vekerdy Tamás azt mondja, hogy ez a szülők döntése kell, hogy legyen.

Szerintem is.

Egyszerűen nem lehet egy 2-3-5 vagy akár 10 éves gyerekre akkora felelősséget tenni, hogy eldöntse ezt.

A körülmények megteremtésében viszont természetesen tekintettel kell lenni a nagyobb gyerek jogos igényeire. Pl. hogy legyen olyan hely (pl. saját szobája), ahol úgy tud játszani, alkotni, akármit csinálni, hogy a kicsi nem fér hozzá, nem zavarja, nem rombolja szét, nem tudja meggyűrni, összetépni stb. És hogy akkor sem kapja meg a nagy kedvenc képeskönyvét "nézegetni" (meggyűrni, széttépni), ha hatalmas hisztit rendez miatta.

Na és persze a testvér-féltékenységet is kezelni kell. Legtöbbször a "nagy testvér" is valójában még kicsi, és nagyon is igényli, hogy időnként CSAK VELE foglalkozzon az anyukája.

9-es válaszolónak a 3. pontján is fennakadtam.

Miért kéne a kicsinek engedelmeskednie a nagynak? Mindegyik engedelmeskedjen a szüleinek!

A nagy ne akarja a kicsit nevelni, bízza ezt a szülőkre.

#4

Azért csak ne nyugodj meg, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a dolog nem igényel kezelést. Nagyon is igényel. Oda kell figyelni ezekre a veszekedésekre, az egész kapcsolatra. Aki ok nélkül szemét a másikkal, annak szólni, hogy fejezze be, alkalom adtán beszélgetni vele, hogy miért is érez a szemétkedésre késztetést. Aki a sérelmek "visszaadásakor" túllő a célon, annak is szólni kell, hogy mostmár igazán leállhat. Ha épp mindkét gyerek hülye, akkor jelezni nekik, hogy ahelyett hogy ilyen barmok és csinálják maguknak a feszkót, miért nem mennek mindketten inkább a szobájukba, foglalkoznak a saját dolgukkal, és hagyják egymást békén. Ha a szülő szó nélkül hagyja, hogy úgy öljék egymást ahogy akarják, akkor nagyon elmérgesedhet a dolog, és életre szólóan meg tudják egymást nyomorítani lelkileg. Ez nem gyerekjáték. Nálunk sem ártott volna olykor egy kis közbeavatkozás. Én például sokáig azt hittem, szerethetetlen vagyok, amiért anyám sosem szólt semmit, mikor a nővérem minden ok nélkül utálatos volt velem.

3-as voltam.

Kedves Kérdező!

A gyerekeidről van szó? Vagy te vagy a 14 éves lány? Esetleg a 11 éves fiú?

Mióta van ez a verekedés a testvérek között? Régóta? Mi volt előtte? Volt valamikor jó is a kapcsolat? Mi váltja ki a verekedéseket?

Én írtam a 9., 14. és 15. választ. Igaz-e valamelyik azokból, amiket a 9. válaszban írtam?

Ebben a korban sokat számít ennyi korkülönbség, a fiú még gyerek, a lányod már kamaszodik.

Ha amúgy eddig jó volt a viszonyuk, és alapvetően szeretik egymást, és - ahogy írod is - van köztük összetartás/összezárás, valószínűleg el fog ez múlni idővel.

Te/ti is tudtok segíteni, a 13-assal értek egyet ebben. Ha nem ilyen felemelt ujjal kioktatós stílusban, de beszéltek velük arról is, hogy el fognak távolodni egymástól, mert más életszakaszban vannak/lesznek, más lesz az érdeklődési és baráti körük a következő években, de testvérek, és ez később majd nagyon sokat fog számítani, hogy lesz valaki, akire minden körülmények között számíthatnak. Úgyhogy az élni és élni hagyni elvet próbáljátok velük megértetni. :-)

Nálunk ez utóbbi sajnos hiányzott, pedig sokat segített volna, de apám alkoholista volt, elváltak amikor én 8 éves voltam, anyám pedig kénytelen volt túlélő üzemmódba kapcsolni.

Én (nő) 2 év 3 hónappal vagyok idősebb a tesómnál (fiú).

Kb. 12 éves koromig kifejezetten jóban voltunk, szoros, jó kapcsolatunk volt, amolyan "bezzeg" testvérpár voltunk, sokat játszottunk együtt, segítettem neki mindenben, és a családi körülmények miatt erre szükségünk is volt.

Aztán én elkezdtem kamaszodni és hirtelen nagyon sok lett a 2 év különbség: én már félig felnőttnek gondoltam magam, ő nagyon gyerekes volt (még a későn érő fiúkhoz képest is) + anyámmal akkoriban nagyon megromlott a viszonyom, és ő állt ott köztünk villámhárítóként, szóval olyan 18-19 éves koromig kifejezetten szar viszonyunk volt, "gyűlöltük" egymást, ordibáltunk sokszor, és amíg a fejemre nem nőtt fizikálisan addig bizony nem egyszer egymásnak is estünk (most ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy véresre vertem, de egy-egy hajtépés, lebirkózás, tockos befigyelt... nem vagyok rá büszke, mondjuk ő sem tűrte tétlenül nyilván) :-(

Aztán felnőttünk, és 17 és 19 évesen már könnyebb értelmesen kommunikálni, közös programot találni és elkezdeni beszélgetni mint 13 és 15 évesen. :-) Sokat beszélgettünk, és meg tudtunk beszélni régi sérelmeket, meg hogy ki hogy élte meg azokat az éveket (és aztán sajnos apám önpusztító élete is összekovácsolt minket).

Azóta nagyon szoros kapcsolatunk van, nyilván vannak hullámvölgyek, húzósabb időszakok a saját életünkben, amikor kevésbé tudunk egymásra figyelni, de mindent meg tudunk beszélni, segítjük egymást ahogy csak lehet, ez nagyon sokat számít mindkettőnknek.

Férjem családjában hasonló mintát látok, ott a bátyja 3 évvel idősebb nála, majd lett egy náluk 7 évvel fiatalabb féltestvérük (lány)... ott is voltak azért kemény évek minden irányban, viszont alapvetően meg volt a szeretet, mert ma már nagyon szeretetteljes, segítő kapcsolatuk van nekik is. :-)

Szóval kitartás! :-)