Mit kezdjek egy ilyen testvérrel?

Az en batyam egy az egyben ugyanilyen, kiveve, hogy o szinte allando jelleggel utott amig kislany voltam.

Most o 36 eves, en 30.

Nem tartom vele a kapcsolatot, es nem is tartom a batyamnak. Nem hianyzik, hiszen soha sem beszelgettunk egy mondatot sem, sot meg koszonni sem koszont ha pl. epp hazajott az iskolabol.

Aki ilyen, az nem testver, es csak azert, mert ugyanazok a szuleink, nem fogom vele Tartani a kapcsolatot, ahogy en sem hianyzom neki, sohasem keresett.

“ A barátai és az én barátaim szemében is ő a jófej, vicces, tökéletes testvér...“

Ez az en batyamra is igaz, kiveve, hogy az en barataim termeszetesen nem ismerik ot, hiszen nem az eletem resze.

O a munkahelyen is a szuper jofej ember, azt mar le sem merem irni, hogy mivel foglalkozik (gyerekekkel). Mindenkivel jogej, mindenkivel kedves, kiveve a csaladjaval.

Hat nem irigylem a baratnojet, kivancsi lennek mikor fog bekattani.

Meg még arra azert kivancsi lennek, hogy pontosan mit is artottam neki az eleteben, hogy mar szuletesemtol fogva ilyen pokolian bant velem es ennyire gyulolt.

Huh, nem egyszerű, nekem hasonló az esetem, megerősítelek, nem vagy ezzel egyedül. :/

Nálunk a dobálás, ütlegelés nincs, de pszichológiai játszmák annál inkább. Én a lány, 5 évvel fiatalabb. Bátyámat azért úgy nevelték igazából (bár anyám tagadja, de elég egyértelmű), hogy hát ő a FIÚGYEREK, ELSŐSZÜLÖTT, ő a tökéletesség maga. Aha... :D Szóval ez eléggé a fejébe szállt. Régen is olyan volt, hogy minden amit ő csinált az etalon és én hülye vagyok mert máshogy gondolkodom.

Ez ott csúcsosodott ki hogy amikor apunk meghalt, próbálta az életem teljesen felborítani, ilyen költözzek haza (150kmről, ahova egyetemre és dolgozni jártam...), minden megtakarításom adjam le (amikor akkor már 2 éve, egyetemistaként magamat kellett eltartanom, mert apánk adósságba verte a családot) meg ilyenek.

Persze ő élte volna életét tovább egy szomszédos városban, csak nekem kellett volna az életem felborítani, merthát ő a Családfő, majd ő megmondja. :)

Na onnantól kezdtem hanyagolni a találkozást, "lázadni", ahogy ő panaszkodott anyánknak sokszor.

Évekig minimális kontaktunk volt, egyébként mesterien ért ahhoz a mai napig, hogy úgy csűrje a dolgokat hogy én legyek a hülye, mert én vagyok a fiatalabb.

Aztán megházasodott, lett gyerek, persze onnantól ment az okoskodás ezerrel, mi mit hogyan csináljunk az én férjemmel, milyen hitelt vegyünk fel :D, 2 nappal az esküvőm előtt beszólt hogy ez meg az micsoda dolog hogy így szerveztem, na meg 1 fontos szívességet kértem tőle, amit nem is teljesített és jól sz*rban hagyott.

A felesége egy akkora érzéketlen ripacs hogy hihetetlen, nulla szociális érzék, nagyon sokszor megbántott, nagyon bunkó személyes jellegű kérdéseket tud feltenni a társaságban, és sokszor nem burkoltan ki is röhögnek tesómmal.

Na szóval ezek miatt kín minden találka, minden telefonbeszélgetés. Anyámtól kapom az ívet, hogy "jaj, ha ő majd meghal, csak mi leszünk egymásnak", hát kösz, most se tudok rá számítani, és nem is akarok.

Én kőkeményen elkerülöm őket, egyszerűen nem bírom megemészteni, amilyenek, mert szemernyi emberi tiszteletet nem mutatnak felénk férjemmel. Sokszor próbáltam már én is megbocsájtani, máshogy megközelíteni a szitut, és mindig csinálnak olyat, ami olyan mértékben direkt tahóság velünk szemben, hogy rájöttem, ez nekem nem kell.

Figyelj, hosszú távon az ilyen embereknek, úgy gondolom, nincs helye az ember életében, még ha az a testvére is. Pláne, ha önbizalomromboló hatása van (nekem is volt egy ilyen krízisem apám halála után, de utólag visszagondolva, jól tettem hogy a belső hangra hallgattam).

Kerüld el, ne beszéljetek ha csak lehet. Ha teheted, költözz el, vagy dolgozz azon hogy ez megvalósulhasson.

Családterápiára menjetek el. A szüleidet most nem.jellemezném, hogy ezt hagyják.

Sok sikert nektek a gyógyuláshoz.