Mi lenne a helyes reakció a nővérem viselkedésére?

Ő külföldön él, ezért ritkán látjuk egymást, és fejébe vette (onnan a távolból!), hogy nekem biztos nagyon rossz, meg én elveszett vagyok, meg aggódásra méltó vagyok. Hát ez így önmagában is fura, de még nem lenne olyan nagy baj, hátha tényleg csak aggódik valami miatt, és ezt meg lehetne beszélni. A baj ott van, hogy ezt nem őtőle tudtam meg, hanem egy gyerekkori barátnőmtől! (Akit a nővérem is ismer, de csak annyira, hogy régesrég párszor futólag találkozott vele.) Egyszer csak jött a barátnőmtől egy e-mail, hogy a nővérem felkutatta őt facebook-on (ők nem voltak ismerősök, én meg egyáltalán nem voltam regisztrálva akkoriban), hogy rólam akar beszélni, és neki adta elő (nem is felvetésként, hanem már kész tényként), hogy én márpedig segítségre szorulok stb. Én ezen teljesen kiakadtam, hogy miért kell a hátam mögött kavarni a szrt, hogy tehetett ilyet, ráadásul azt sem hajlandó elárulni, miben akar engem segíteni, mi az a szörnyű nagy probléma velem. Kérdezem, és kitér a válasz és az egyenes beszéd elől, csak azt hangoztatja, hogy ő milyen jó ember, mert felajánlja a segítségét. (Amúgy nekem nem ajánlott fel semmit, annyi történt, hogy a barátnőmtől személyes találkozást kért, hogy engem megbeszéljenek, ami meg is történt.) Én ezt nagyon zokon vettem, és most még én vagyok a "sértődött" meg a "haragtartó", de hát nem erről van szó, hanem arról, hogy mindenkinél máshol van a határ, és nálam ez már nem fér bele. Nem tudom, miért vette a fejébe azokat a dolgokat, de legalább velem osztaná meg, és megbeszélnénk, ha tényleg aggódik valami miatt. Na, de így?! Rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy talán más ismerőseimet is felkereste facebook-on, akiknek mindenfélét összehordott rólam. És most persze én vagyok a gonosz (ugye a családban előadja, hogy én milyen vagyok már, persze ezt is a hátam mögött, úgy hallom vissza másoktól), mert merészeltem kiállni magamért, meghúzni azokat a bizonyos határokat, és megmondani neki, hogy ez nem túl etikus dolog volt a részéről. De nem érzi, hogy mi ezzel a baj. Nem is érez velem együtt, hogy nekem ez miért fájt, és miért ingott meg a bizalmam. (Azt viszont írta, hogy örül, hogy ezt megcsinálta, mert szerzett magának egy új barátnőt!) Mit lehet ilyenkor csinálni? Nem szakíthatom meg vele a kapcsolatot, de megbocsátani is csak akkor tudnék, ha megbánná és megértené a csalódottságomat.