Hogyan dolgozzam fel a lelkemben azt, hogy nem szeret az anyám? (Kicsit hosszabb)

Nem akarom, hogy rá nyomja a bélyegét az egész életemre ez az érzés. Sajnos nem szeret. Tudom, hogy így van biztosan, szóval most kíméljetek meg a "biztos szeret, csak sok szülő nem tudja kimutatni " stb. tanácsoktól. Tudom, hogy jó szándék, de nyomós okom van hogy tudjam nem szeret engem.

Már évek óta érzem és őszintén szólva, ha visszagondolok akkor gyerekként se mondta soha hogy szeret, nem puszilgatott vagy ilyesmi.. Már felnőttem, rajta vagyok a költözésen, hogy elmenjek otthonról, csak sajnos nem két pillanat a dolog. Nem beszél velem, nem szól hozzám, ha kérdezek valamit nagy nehezen odabsz valamit válaszként. Nem köszön nekem, mondhatni levegőnek néz. Azért utál feltételezem, mert az anyjára hasonlítok. Legalábbis mindig ezt (is) vágta a fejemhez régen is, ha volt bármi vita/veszekedés. Szerintem nem vagyok olyan, mondjuk belőlük vagyok, ha úgy nézzük szóval biztos van hasonlóság, de nem tudom miért a gyerekét kell utálnia ezért. Nem tehetek róla egyrészt és az ő kapcsolatukhoz sincs semmi közöm. Nem is éltem még, mikor az egész kezdődött köztük.

Néha úgy érzem mintha féltékeny IS lenne rám, hülyén hangzik, de mintha úgy lenne vele, hogy neki nem volt lehetősége sok mindenre akkoriban és én nem érdemlem meg, ami neki nem valósult meg pl. iskola, tanulás. Anyagi szempontból mindig megvolt majdnem minden, kicsit mintha olyan "csakazértis" módon próbálta volna bebizonyítani, hogy ő más milyen és megad mindent a gyerekeinek. Épp csak a lelki dolgokat, az érzelmeket hiányoltam mindig is tőle. A lényeg, hogy tudom, hogy nem szeret. Őszintén érzem ezt rajta. Nem olyan vagyok, amilyen gyereket akart magának anno gondolom. A barátnője lányát, a rokongyerekeket isteníti mindig, de én làtom és érzem rajta hogy ha rólam van szó, nem boldog. Nem vagyok olyan szép, mint akarta, se olyan személyisèg, amilyet megálmodott régen. Nagy baj szerintem azért nincs velem, ilyen vagyok, ez vagyok én. Ilyen lettem. Mit tehetnék most ezzel?

A húgommal teljesen más, ő neki kimutatja a szeretetét, mintha hozzà máskèpp viszonyulna minden szempontból.

A kérdésem igazából, azon kívül hogy elmegyek pszichológushoz kibeszélni ezt, mit tehetnék mèg?

Hogy lehet ezen túllépni? Szeretnék elmenni, saját életet kezdeni ahogy sikerül lassan, de olyan behatással van rám minden dolga. Előfordult, hogy ok nélkül krvázott le, pedig nem volt oka csak a veszekés közben már nem tudott mit felhozni. Olyan rosszul esett, hogy ez miatt azóta is teljesen görcsben van a gyomrom a férfiakhoz kapcsolódóan. Felnőtt ember vagyok, de olyan szégyen érzetem támad, ha úgy alakul éppen valakivel...

Anyagi szempontból is bűntudatom van, ha veszek magamnak valamit mert már nem egyszer mondott olyat is az évek alatt, hogy ő mennyi mindenről lemondott miattam. Karácsonyra mindig veszek nekik sok mindent, mert így akkor úgy érzem, amit anno nem tudott megvenni magànak akkor majd most már én megveszem neki. Teljesen rányomja az anyàm kisugárzása az életemre a bélyegét. Van valami trükk, akik hasonló helyzetben vannak, hogy lehet tiszta lappal indítani és elengedni ezeket? Nem akarok én is ilyen anya lenni majd a jövőben, de legfőkébb nem akarok olyan dolgok miatt bűtudatot, szégyent érezni, ami miatt lehet nem is kéne.

Hogy lehet ezt leküzdeni? Nem tartom magam egy szeretetre méltó embernek. Lehet emiatt is vagyok sikertelen például párkapcsolat területén is.