Volt már valaki úgy itt rajtatok kívül, hogy utólag megbánta, amiért nem szakította meg a kapcsolatot a szüleivel?

Nekem nem volt szívem megtenni anyámmal, és most rettenetesen bánom. Mostanra beteg lett testileg is, az elméje pedig sosem volt teljesen száz. A kívülállók előtt tudta rejtegetni, nem az a típus, akin rögtön látható, pszichiáterhez / pszichológushoz pedig sosem ment el, nem vette komolyan. Sosem volt jó a kapcsolatunk, ezt hívják úgy, hogy mérgező kapcsolat. Állandóan az volt a mániája, hogy én direkt keresztbe teszek neki (pár évesen már!), hogy őt mindenki bántja, én kifejezetten ellene vagyok (az a legkevesebb lenne, hogy vert, de pl. azt, hogy nem voltam már gyerekként is olyan bizalmatlan és paranoiás, amilyennek ő már akkor nevelni akart, személye elleni árulásnak vélte). Hazudozik, utólag letagad dolgokat, sőt, még képes a másikra fogni, ha ezt jelzed neki, akkor támadásnak veszi és kifordul magából teljesen nem normális módon. Sajnáltatja magát és érzelmileg zsarol, önkritikája egy csepp sincs. Mindenki mást okol az életéért, az előző férjét, az anyját, az apámat, a nagyszüleimet, engem, meg még a franc tudja, kiket. Egy régi tanárnőm mondta nekem pár éve, mikor beszéltünk, hogy szakítsam meg vele a kapcsolatot, és kerüljek tőle olyan messze, amennyire csak tudok, mert tönkre fog tenni teljesen. Igaza lett, rettenetesen bánom, hogy nem tettem meg. Nem akarok asszisztálni az elmebajához, nem fogom magam azért szégyellni, mert nem vagyok olyan paranoiás, mint ő, amiért vele ellentétben egyenes jellem vagyok, és amiért mertem mást gondolni az életről, mint amit ő. Hiába az anyám, moderálhatná magát, de elfogadhattam volna, hogy ő erre képtelen és nem is akarja. Viszont rettenetesen bánom, hogy nem szakítottam meg ezt a kapcsolatnak nevezett rémálmot, amit ő sem tartott soha sokra, nem is ragaszkodott hozzá, kijelentette, hogy felőle nyugodtan kerüljem is el nagy ívben.