Erről tényleg nem a szüleim tehetnek?

Én is igy nőttem fel azzal a különbséggel hogy az én szüleim alig foglalkoztak velem és a testvéremmel. Gimisként háztartást vezettem, takarítottam, bevásároltam iskola után de amikor volt időm eljártam sportolni vag csak futni. Nekem az volt a kikapcsolódás.

Korodbeli vagyok és én is úgy érzem magam mint akinek kimaradt a gyerekkora, túl korán nőttem fel sajnos.

Probálj meg eljárni programokra és ha úgy érzed keress fel egy szakembert akár titokban. Hosszútávon pedig a házasságodon gondolkozz el. Jó-e neked ez a kapcsolat.

egy korodbeli nő

Már felnőtt vagy, ne anyádra fogj mindent.

Férj kuka, minek? Jobb nem lett tőle semmi. Ő éli világát, téged kihagy belőle. Keressen bejárónőt.

Aztán irány, mész és veszel egy futócipót, és kimész futni. Több futós csoport is van fb-n, csatlakozz valamelyikhez. Barátságokat köthetsz, vannak közösségi futások is néha. Majdnem minden kerületben van futónagykövet, keresd meg, ők is tartanak közös futásokat. Vagy menj túrázni, iratkozz be valami tanfolyamra, nyelv vagy ami érdekel. Mozdulj ki, élj. Visszahúzó embereket kukázd az életedből.

Arról tehetnek a szüleid, hogy rossz mintát adtak át, de a te felelősséged, hogy mit kezdesz vele.

Nem mondom, hogy könnyű lesz, de mindenkinek megvan a keresztje.

Neked az, hogy 25 évesen elkezdj úgy élni, ahogy te szeretnél, ha már eddig nem tetted.

Szerintem is most add be a válópert és ne csinálj mártírt magadból, mint annak idején a nagyanyám. Ott kb. ugyanez volt, csak még durvább kivitelben, nagyapám elég autokrata fószer volt-Isten nyugosztalja-. Ő most, 80(!) felett él, csinál, amit akar, a nélkül, hogy bárki beleszólna.

Engem is így neveltek, amíg munkát látsz csinálod, aztán lehet esetleg mást is. De jajj neked, ha egy tennivalót nem vettél észre.

Aztán családom lett , és a férjem szólt, hogy a kevesebb több lenne. (Mit ér a patyolattisztaság, ha fáradt vagyok és kimerült?)

Azóta -igaz lassan fokozatosan- megtanultam elengedni a tennivalókat, megvár a portörlő.

Egy biztos, olyan spontán, felszabadult sohase leszek, mint aki mintának is azt látta.

De már nem vagyok magamhoz kegyetlen. Ez az első lépés. Tedd meg!

Ismerős a helyzet. :) Én az egyik legnagyobb erénynek tartom, ha valaki képes elszakadni a rossz családi mintáktól.

Ha a szüleim mintáját követtem volna, akkor eltűrtem volna, mikor megcsalt a férjem. Vettem volna egy nagy levegőt, és lenyeltem volna a békát. Apám ezt tanácsolta. (szüleimnél amúgy ő volt a csaló fél mindig is... hát szerinte ez a normális)

Ha pedig a volt-férjem családjának mintáját követtem volna (amit intenzíven rám akartak volna erőltetni, míg a közelükben laktam 6 éven át), akkor ezt a régimódi, kádárista családmodellt követném még mindig, hogy otthon teszek-veszek, makulátlan rendben tartom a házat, várom haza a férjecskémet vacsorával, aki beül a gép elé és alig foglalkozik velem. És ezzel legyek boldog.

Tavaly váltam el, és visszatekintve egyre jobb döntésnek tűnik. Én is mindig szerettem volna eljárni ingergazdag környezetbe, táncolni, koncertekre, utazgatni, új dolgokat kipróbálni. Az ex-férjem ebben egyáltalán nem volt partner és a szülei szerint ugyebár ez teljesen normális. A nő dolga az, hogy az urát kiszolgálja és ne legyenek ilyesfajta hiábavalóságokra igényei, mint szórakozás. Tudom, hogy anno ex-anyós is szeretett volna menni kirándulni meg bálokba, mikor férjhez ment. Ex-após közölte, hogy ő fel nem áll a kanapéról, jobb, ha hozzászokik, hogy itt nem lesz utazgatás meg bálozás. Anyós pedig belenyugodott. Szerintük nekem is bele kellett volna nyugodni.

Nem tettem. Tudod ennek mi lett a vége? Hogy mikor elmentem egyedül koncertekre meg barátnőzni, akkor megszóltak a hátam mögött, hogy mégis hogy képzelem, férjes asszonynak ez NEM VALÓ, 30 felett, hova gondolok, fel kellene már nőnöm, meg amúgy is, mit gondolnak az emberek.

Egyre jobban megy fel bennem a pumpa, amint ezekről írok. :D A lényeg, kedves kérdező: sokáig tűrtem, és próbáltam semmibe venni ezt a fajta mentalitást, de mikor az ex-férjem megcsalt és hajlandó volt kockára tenni engem egy fellángolás miatt, akkor úgy döntöttem, véget vetek mindennek. Ekkor jöttek a szülők mindkét részről, hogy: de hát a nő az csak bocsásson meg... meg kell érteni, hogy a férfiak néha a frkukkal gondolkodnak... én is hibás vagyok, mert miért nem elég az nekem, amit a férjem nyújt, miért akarok én még emellett eljárni mindenfelé... hát ez már nem való egy férjes asszonynak...

Anyám, aki évtizedekig tűrte apám nőügyeit, volt az egyetlen, aki azt mondta: válj el. A pszichológusom szerint azért, mert valószínűleg tudat alatt tisztelte bennem, hogy én meg mertem lépni azt, amit ő nem. Pszichológusomtól még egy valamit hadd idézzek. Mikor meséltem neki, hogy visszahallottam, ex-anyósék nehezményezték, hogy el merészelek járni egyedül szórakozni, azt kérdezte: "Miért nem megy magával a férje?" És szerintem ez a kulcs, kérdező. A férjed eljár otthonról, de te nem... Neked lehetne egyáltalán? Beszéltél már vele erről? És ha elmondanád neki, hogy szeretnél kipróbálni ezt-azt, partner lenne benne? Menne veled? Vagy ugyanúgy kihúzná magát alóla, mint az én exem? Én a helyedben rákérdeznék nyíltan. Ne járj úgy, mint én. Ha a párod nem partner ezekben, akkor ennek a házasságnak nem lesz jó vége - lásd a mi példánkat.

Mióta elváltam, voltam tánctanfolyamon, élményfestésen, koncerteken, szabadulószobában, kvíz- és társasjáték estekre járok.

Egyáltalán nem bánom, hogy nem élek már ebben a korlátozó, begyepesedett világban, amit rám akartak erőltetni. Én 32 évesen kezdtem elölről mindent. Neked sem késő. :)

Sok sikert! 33/N