Mit gondolsz erről a részletről, és a benne szereplő anyukáról?

Mama öregnek látszott, keménynek és fanyarnak, mint egy éretlen alma, és most márkétségbeesés is ér-ződött rajta: abban,ahogy a vacsoraasztalnálengem figyelt, rám szólt, hogy húzzam kimagam, egyek rendesen, az isten szerelmére, ne üljek már

görbén...

Mivel megkövetelte, nem maradtam ki az iskolából, és addig a pontig sikerült eltitkolnom előle, hogy messze lemaradtam a többiektől. De húsvét tájékán a nyilvános vizsgák már fenyegetően közeledtek, és a legtöbb tárgyból bukásra álltam. Borzalmas volt a helyesírásom, a matektól megfájdult a fejem, és minél jobban próbáltam koncentrálni, annál súlyosabb fejfájások kínoztak, így sokszor már a szék háttámlájára kikészített iskolai egyenruha elég volt, hogy kiváltsa; asszociáció révén végbemenő kínzás. Senkim sem volt, akihez segítségért fordulhattam volna. A tanáraim, és közülük még a jó szándékúak sem voltak hajlandóak osztani azt a nézetet, hogy nem vagyok alkalmas a tanulásra. Aligha magyarázhattam el, mi a szorongásom valódi oka. Nem vallhattam be, hogy tartok mama csalódottságától. Így aztán eltitkoltam a bizonyítékot. A hiányzási igazolásokra ráhamisítottam anyám aláírását. Nem mutattam meg otthon abizonyítványaimat, hazudtam, meghamisítottam a szemeszter végi osztályzataimat.

De anyám megérezhette, hogy valami nincs rendben, mert titokban nyomozásba kezdett - bizonyára sejtette, hogy hazudnék -, és először is betelefonált az iskolába, hogy kiderítse, milyen mesét adtam be, majd találkozót beszélt meg az osztályfőnökömmel és az évfolyam vezetőjével. Ekkor tudta meg, hogy karácsony óta, egy elhúzódó influenzának köszönhetően, szinte nem is láttak az iskolában, ami miatt a vizsgákat is elmulasztottam. ..

Emlékszem a találkozó estéjére. Mama a kedvencemet főzte - sült chilis csirkét és csöveskukoricát aminek, azt hiszem, fel kellett volna keltenie a gyanúmat, hogy valami nagy viharkészülődik. Az öltözködésére is fel kellett volna figyelnem - sötétkék ruhát és azt a magas sarkúcipőt vette fel -, de úgy vélem, önteltté váltam. Nem sejtettem, hogy hamis biztonságérzetbe ringatott, és fogalmam sem volt, hogy gyanútlanul micsoda megtorlásnak nézek elébe. Talán óvatlan voltam. Talán alábecsültem mamát. Vagy valaki talán meglátott a városban a lopott fényképezőgépemmel. ..

Az anyám mindenesetre megtudta. Megtudta, figyelemmel kísért, és a megfelelő pillanatot várta, majd miután beszélt az évfolyamvezetőjével és az osztályfőnöknőmmel, Mrs.Platt-tal, hazajött a találkozóra felvett ruhájában, megfőzte a kedvenc vacsorámat, és amikor befejeztem az étkezést, a díványon hagyott, és bekapcsolta a tévét, majd kiment a konyhába (azt hittem, mosogatni), aztán hangtalanul visszatért, és csak arra eszméltem fel, hogy megcsapott a L'Heure Bleue illata, és a hangja a fülembe sziszegett:

-Te kis

szarzsák!

Hirtelen megperdültem a hangja hallatán, és akkor ütött meg. A tányérral csapott le, egyenesen az arcomba vágott, és egy pillanatig a szemöldökömet és az arccsontomat ért ütés ereje és a mocsok feletti döbbenet között hánykolódtam, ahogy csirkeszaft és kukorica-szemek kenődtek szét az arcomon, a hajamon, és ez sokkal jobban megrázott, mint a fájdalom és a szemembe csorgó vér, ami

escarlata

színűre festette a világot... Félig kábán próbáltam hátrálni, a vesetájammal nekiütődtem a díványnak, amitől iszonyatos fájdalom futott végig a gerincemen.  Újra megütött, ezúttal a számon, és a következő pillanatban már rám is ugrott, ököllel vert, pofozott és üvöltött:

- Te hazug kis szarzsák, te csaló kis

gazember!

Tudom, hogy azt gondolják, visszavághattam volna. Ha kézzel-lábbal nem is, legalább szavakkal. De most nem voltak a birtokomban varázsszavak. Az anyám dühét nem háríthattam el a szeretet megtévesztő vallomásával, és az ártatlanságom hangoztatásával sem vethettem gátat vad haragja áradásának. A harag volt, ami megrémített, a tébolyult, eldurrant agyú haragja, ami sokkal, de sokkal rosszabb volt, mint az ökölcsapások és a pofonok, és a vitaminkoktél sáros bűze, ami valahogy az egészet rettenetesen belengte, és az, ahogy azokat a szavakat a fülembe sikította. Végül sírni kezdtem -

Mama! Kérlek! Mama!

-, és összegömbölyödtem a dívány melletti sarokban, a karommal eltakartam a fejemet, és vér csorgott a szemembe, a számba, és az a gyönge, bátortalan, babakék szó, ami olyan volt,mint egy újszülött tehetetlen sírása, kihangsúlyozott minden ütést, amíg a világfokozatosan vérvörösből kékesfeketére nem változott, és a kitörése végre alább nemhagyott.

Később egyértelműen értésemre adta, milyen nagyot csalódott bennem. A díványon ültem, rongyot szorítottam felsebzett számhoz, egy másikat a szemöldökömhöz, és hallgattam a bűneim hosszú listáját, majd felzokogtam, amikor meghallottam a kimondott ítéletet.

- Rajtad tartom a szemem, BB.

Felfedezlek.

Anyám szeme, mint Isten Éber Tekintete. Úgy éreztem magamon, mint egy friss tetoválást, a meztelen bőrömön támadt horzsolást. Néha látom a lelki szemeimmel: ütés-kék, kórház-kék, agyonmosott, börtönoverall-kék. Elkerülhetetlenül megjelöl: anyám kézjegye, Káin bélyege, a jel, amit sosem lehet kitörölni. Igen, csalódást okoztam neki. Mint elmondta, először is a hazugságaimmal, mintha az igazság elárulásával mindettől megkímélhettem volna magam. Aztán a számtalan kudarcommal: hogy nem sikerült kitűnnöm az iskolában, nem voltam jó fia, nem váltottam be a hozzám fűzött reményeit.

- Kérlek, mama. - Fájt az oldalam, később kiderült, hogy két bordám is elrepedt. Az orrom is eltört - látni lehet, hogy ferde -, és ha közelebbről szemügyre veszik a számat, látszanak a hegek, az apró, ezüstös varratok, amelyek egy iskolás gyerek öltéseire hasonlítanak.

- Nem hibáztathatsz mást, csak magadat - mondta, mintha csak anyailag meglegyintettvolna, hogy odafigyeljek rá. - És mi van azzal alánnyal, mi?

Gépiesen hazudtam. 

- Milyen lánnyal?

- Ne vágj olyan ártatlan képet... - Összeszorított ajakkal, savanyú mosollyal nézett rám, és a hátamon végigfutott a hideg. - Tudom, miben sántikáltál. Követted azt a vak lányt.

Mrs. White talán beszélt vele? Mama bejutott valahogy a sötétkamrámba? Egyik barátnője megemlítette, hogy látott a fényképezőgéppel? De anyám tudta. Mindig tud mindenről. Az Emily- ről készült fényképekről, a dr. Peacock ajtajára rajzolt falfirkáról, hogy heteken át lógtam az iskolából. És a Kék Füzetről, gondoltam váratlan ijedséggel; lehet, hogy azt is megtalálta? Most már a kezem is remegett.

- Mit tudsz felhozni a mentségedre?

Képtelen voltam megmagyarázni.

- K.. .kérlek, m.. .mama. Nagyon s.. .sajnálom.

- Mi van közted és a vak lány között Mit műveltetek?

- Semmit. Tényleg! Semmit, mama. Még csak n.. .nem is beszéltem vele soha

Szokásos dermesztő mosolyában részesített.

- Szóval...soha nem beszéltél vele? Soha...egyetlenegyszer sem... ennyi idő alatt?

- Csak egyszer. Egyszer, a galéria előtt...

Anyám szeme azonnal összeszűkült, és láttam, amint felemelkedik a keze, hogy aztán megint megüssön. Hirtelen elviselhetetlennek tűnt, hogy ismét a szám közelébe engedjem az agresszív kezét, és védekezőn összerándultam, és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Emily cs.. .csaló. Nem is hall színeket. Nem is tudja, mik azok. Csak kitalálta az egészet - ő 

maga mondta -, és m.. .mindenki csak hasznot húz belőle...

Néha egy új ötlettel meg lehet állítani egy támadó, gyilkos erőt. Összehúzott szemmel nézett rám, mintha megpróbált volna átlátni a hazugságon. Aztán nagyon lassan leengedte a kezét.

- Mit mondtál?

- Csak kitalálta az egészet. Azt mondja nekik, amit hallani akarnak. És Mrs. White tanította meg erre...

A csend egy darabig gyöngyözött körülötte. Láttam, ahogy a gondolat megfogan, és kiszorítja a csalódottságát, a haragját.

- Ő mondta ezt? - kérdezte. - Ő mondta, hogycsak

kitalálta?

Nekibátorodva bólintottam. Még fájt a szám, a bordáim sajogtak, de a szenvedés mögött ott bujkált a győzelem íze. A fivéreim meggyőződése ellenére a rögtönzött ötletek mindig is az erősségeim voltak, és most arra használtam, hogy megszabaduljak anyám rettenetes fürkészésétől. Sokat meséltem neki. Szédítettem. Mindent elmondtam, amit valaha is az Emily White-ügyről olvastam, minden szóbeszédet, gúnyolódást, vitriolos megjegyzést. Az egész velem kezdődött, és ahogy egy homokszemcse a gyöngykagyló testében gyönggyé keményedik, egyre csak nőtt, szárba szökkent és gyümölcsöt hozott, amit le is szüreteltek. Tudják, hogy rosszfiú vagyok. Csak még azt nem tudják,

mennyire

rossz, hogy akkor és ott én indítottam el az eseményeket a végső, végzetes tett felé, és hogy ezen az úton Emily White és én mily kevéssé voltunk útitársak... A gyilkossághoz vezető kínkeserves úton.