Van olyan, aki nem vertek, nem molesztáltak, anyagi biztonságot nyújtottak, de érzelmileg annyira kikészítettek a szülei, hogy felnőttként még mindig nem dolgozta fel? Mi történt, mit nehéz feldolgozni?

Faternál van némi narcisztikus személyiségzavaros attitűd, elég sok dolgot elbsazott a családban, de már autonóm vagyok lelkiekben. De sokáig gondot okozott a téma.

Nekem ridegtartásban telt a gyerekkorom. Mióta az eszemet tudom, az egyik tanárnőm simogatta meg a fejem hetedikben, addig nem tudtam, milyen érzés, ha valaki kedvesen vagy szeretettel hozzám ér. Szeretet, figyelem, törődés nem volt nálunk otthon. Mára 42 éves koromra feldolgoztam annyira, hogy már nem haragszom és képes vagyok szeretni anyámat, apámat. De az önbecsülésemet nem sikerült helyre tenni. Magammal szemben maximalista, és mégis folyton elégedetlen vagyok. Közösségben alacsonyabb rendűnek érzem magam mindenkinél. Azt érzem, hogy másnak mindenhez több joga van, mint nekem. A házasságom viszont szuper, és a gyerekeimnek rengeteg szeretetet adtam, ők lelkileg egészségesek és közeli a kapcsolatom velük.

Elváltak a szüleim már 4 éves koromban. Anyukámmal laktam de apukám volt a mindenem. Nagyon jóban voltunk. Aztán amikor 11-12 éves lettem apukámnak lett élettársa. Össze is költöztek meg minden. A nő féltékeny volt rám mert amikor náluk voltam akkor az apám velem foglalkozott. (2 hetente voltam ott 2 napot...) Ebből az lett hogy amikor ott voltam olyan volt mintha idegeneknél lennék. Apum szinte rám se nézett mert hátha megharagszik a nő. Aztán a vége felé már nem is mehettem oda. Egy ideig még beszéltem telefonon apával de olyankor egyfolytában engem okolt hogy miattam veszekednek a barátnőjével. Egyre kevesebbet beszéltünk. Aztán egyszer lek***ázta az anyukámat és azóta nem beszélünk. Se szülinapra nem hívjuk egymást, se semmikor. Ez tart olyan 3 éve. Ezt nekem nagyon nehéz volt feldolgoznom. Hogy nem engem választott hanem azt a hisztis nőt. Hogy vele boldogan éli az életét én meg már nem érdeklem. Néha még most is képes vagyok elsírni magam miatta. Én nem vagyok felnőtt de gondoltam leírom.

én 31 vagyok és én most tanulom a világot és önmagamat. Apám elhagyott 6 hónaposan minket, ő volt anyám első nagy szerelme, anyám depis lett 3 évig, mialatt egyáltalán nem tudta kielégíteni az érzelmi szükségleteimet. Én is depissé váltam, szerekhez jutottam. Elszaladtam a valóság elől. Őrülten szorongtam társaságba, első szorongós emlékeim óvodából vannak. Ekkor lassan kialakítottam egy fantáziavilágot, és oda álmodoztam magam amikor csak tudtam. Annyira a saját fejemben éltem, hogyegyáltalán nem végeztem introspekciót, ami miatt 0 önismerettel rendelkeztem 25 éves koromig. Az érzelmi intelligenciám szintén a padlót súrolja. 24 évesen elindultam orvoshoz kaptam antidepit, nem hatott. Rivotrilt, majd Xanax-ot is kaptam szorongásra, de nálam a benzok nem működnem valamiért, fene tudja mért. 3 féle antidepresszánst is kaptam (persze nem egyszerre), de nem hatottak. Kicsit több mint 3 hónapja kaptam cipralex-et, ez segít, de nem úgy ahogy elvárnám. Nem vagyok melankolikus, energikusabb vagyok viszont a motivációt nem rakja rendbe. De még mindig sokkal jobb mint előtte, már nem akarom megölni magam minden áldott nap! Meditálok is többé kevésbé rendszeresen, 4 éve hosszabb-rövidebb kihagyásokkal. Ez rengeteget segített az önismeretben. Nem tűröm sokáig a stresszt, és még mindig szorongok, bár mióta van a cipralex, enyhült valamelyest. Az állapotom miatt sajnost nem vagyok képes egy munkahelyet huzamosabb ideig megtartani, a leghosszabb amit egy helyen dolgoztam, 1.5 év. Pszichoterápiát is elkezdtem már vagy háromszor, de különféle okokból (többnyire az anyagi gondok miatt) mindig hamar abba kellett hagynom sajnos. És nem 1 évnyi terápiára van szükségem, hanem legalább 3-4. És tudom, hogy addig semmi esély, hogy stabil, rendszeres bevételem legyen, és addig nem is akarom elkezdeni a terápiát. Egy ördögi kör. Anyám nem ért meg, sokat veszekszünk. Barátnőm sem volt még, vagyis volt egyszer 19 évesen, bulit szerveztünk itt a faluba, és jó piásan hazakísértem egy lányt, utána elkezdtünk beszélgetni, és összejöttünk, de vagy 2-3 hétig tartott, mert észrevette a problémáim és szakított. Viszont nekem sikerült beleszeretnem mindez idő alatt, és a szakítást traumaként éltem meg. Ő 14 éves volt, szóval nem feküdtünk le. Gondolom nem meglepő, hogy szűz vagyok. Úgy érzem az elmúlt években sikerült szert tennem néhány eszközre, amik segíteni fognak a további fejlődésemben. Szeretnék már szexelni, nem csak a kíváncsiság miatt, hanem mert már nagyok felgyűlt a feszültség, és a kezem nem nem sokat old a feszültségből. Prostihoz nem akarok menni mert félek, hogy megbánnám.