Normális, ahogy felnőttem, ahogy éltünk?

Ùgy nőttem fel, hogy sose láttam anyukámat pihenni. Munkahelyről rohant másodállásba, aztán bevásárolni, majd haza, takarítani, mosni, főzni, leckét kikérdezni...

Amikor kicsi voltam, akkor a nagymamám vigyázott rám meg a tesómra mikor nem volt ovi napközben, hogy anyu meg tudjon csinálni mindent.

Anyu soha nem járt sehová. Se egy mozi, se egy kávé barátnőkkel, amíg otthon laktam, nem is nagyon beszélgettünk, mert annyi ideje nem volt, hogy velem leüljön 5 percre. Olyankor beszéltünk csak, ha kimentem neki segíteni a konyhába.

Soha nem láttam filmet nézni, vagy könyvet olvasni, de még csak rádiót is ritkán hallgatott.

Soha nem vett magának semmit. Se egy pár cipő, se új ruha, semmi. Egyedül fodrászhoz járt, mert rövid a haja, de festeni már otthon festette.

Nekünk se nagyon jutott semmi, új ruhát azon a pénzen vettünk, amit a rokonok adtak születésnapra, karácsonyra.

Csak mi gyerekek voltunk, gyereknek meg mindegy, mert kinövi úgyis, majd felnő, megkeresi rá, és lesz olyan, amilyet szeretne. Addig azt kell elfogadni, amit kap.

(eszerint neveltek)

Most már én is felnőtt vagyok, külön élek. Igaz, még nincs gyerekem.

Olyan furcsa, hogy van szabadidőm. Hogy le tudok ülni olvasni. Hogy van kedvenc zeném, hogy van kedvenc könyvem, hogy van hobbim. Hogy eljárunk programokra néha a párommal, hogy gyakran megyünk kávézóba, hogy a házimunka nem veszi el az egész napomat, hogy vannak ruháim, cipőim.

Olyan abnormálisnak érzem.

Anyunak mondtam a napokban, mi mindenbe fogtam bele, mennyire szeretem ezt is meg azt is, azt mondta, így a jó, most vagyok fiatal, nem szabad belefásulni a hétköznapokba. Csináljam, amit szeretnék, vegyem meg, amit szeretnék.

Annyira megütköztem ezen, hogy anyukám mondja, aki amióta férjhez ment, egy perc nyugalma nem volt, pénze magára nem volt, és én azt hittem, ő azt tartja normálisnak, hogy ez a felnőtt lét.

Hogy csak a gondok meg az örökös hóvége, és mindenre "nincs".

Hogy már gyerekként is azt szoktam meg, hogy mindenre várni kell, hogy minden jó másnak jár, olyan fura, hogy most én vagyok az a "valaki más".

Van amugy apum is, ő is dolgozott, de a háztartással meg velünk csak anyu foglalkozott. Apuval 25 évem alatt egyszer nem ültem le beszélgetni, mert nem érdekeltük soha.

-egy lány-