Miért nem fogadják el, hogy tönkrement szinte az életem, és szeretnék váltani, vagy legalább dolgozni valamit? Az a megoldás, hogy maradjak egy helyben, mert "úgyis jobb lesz"?

Két olyan dolog történt az utóbbi 2 hónapban, amiket lehetetlennek gondoltam:

1. A vőlegényem, akivel nyáron házasodtunk volna össze, karácsony előtt 2 héttel szakított velem, mondván, hogy "szabadságra van szüksége, és nem érzi, hogy most el kellene köteleződnie". A legszebb az egészben, hogy már új barátnője van, akit úgy cipel magára az összes családi eseményre, mint valami kiegészítőt...

2. Január végén megbuktam az egyetemen egy vizsgámon a 6. alkalommal, így kirúgtak, leghamarabb szeptemberben kezdhetem újra, már ha újrakezdem.

Szóval most itt vagyok kapcsolat és egyetem nélkül, konkrétan mintha megállt volna az idő velem, úgy érzem. Minden napon ugyanaz, fogalmam sincs éppen milyen nap van, vagy hány óra. Felkelek 12-13 órakor, rendelek valamit enni, és sorozatokat nézek, vagy olvasok, esetleg sírok szomorú verseket olvasva, depressziós zene mellett, és kb ebből áll a napom. Nem vagyok jól. Ha a barátnőim hívnak, hogy menjek velük, akkor kibújok a programok alól, mert félek, hogy összefutunk az exemmel, vagy a barátnőjével, meg úgy egyáltalán, nincs is kedvem senkihez, hogy előadjam, hogy mennyire nem visel meg a szakítás. Aztán itt van az is, hogy kirúgtak, amikor a gimiben végig kitűnő voltam, az érettségin dicséreteket kaptam, nyelvvizsgákkal jöttem el onnan. Most pedig képtelen voltam levizsgázni egy tárgyból. Viszont a nagynéném kihívott magukhoz külföldre... Dolgozni, ott élni.

Nem "rendes állásom" lenne, hanem a gyerekekre kéne vigyáznom, hozni vinni őket, meg sétáltatni a kutyát. Cserébe náluk laknék, és fizetne is ezekért (de ezt nem akarom elfogadni, mert nem szorulok rá). Igazából ennek az ötletnek megörültem. Az unokatestvéreimet szeretem, ismerem is őket (2-6-8 évesek, a két nagy minden nap ír, meg küldenek képeket, videókat), a férjével is jól kijövök és iskolásként nyaranta 3-4 hétre hívtak magukhoz, igazából olyanok nekem, mint egy második család. Ráadásul a nagynéném kicsit később szült, így sokáig engem kezelt úgy, mint a gyerekeit. Szóval nem valami random helyre mennék, ahol aztán kihasználnak, vagy bajba kerülnék. De a szüleim nem akarják, mert "nem az a megoldás, hogy elmenekülök", és hogy idővel jobb lesz úgyis... Nyilván, de most nekem nagyon rossz abban a lakásban élni, ahol előtte közel 3 évig éltünk együtt a vőlegényemmel, és még most is folyton azt várom, hogy mikor nyit be az ajtón, vagy mikor hív, mit hozzon vacsira, stb. Vagy hogyha az utcára megyek valami miatt, betegesen figyelem az autók rendszámait, nem-e jön velem szemben, vagy nincs-e éppen ott, ahol én. Ráadásul valamiért nagyon szeretek gyerekek között lenni, akkor teljesen kikapcsolok, nem kattogok a gondjaimon, bajaimon, velük vagyok elfoglalva. Ott más lenne a környezet is... Szóval tényleg szeretnék menni, ráadásul nem is messzire, Európán belül maradnék. Jót tenne, úgy érzem. De a szüleim nem értik ezt meg, olyan kliséket mondanak, hogy jobb, hogy most szakított velem és nem 5 év múlva, két gyerek mellett, meg hogy egy ilyen féreg nélkül csak jobb lehet az életem. Tudom, épp ezaz, de mégis azonnal visszafogadnám, ha most felhívna, hogy menjek hozzá, azonnal indulnék.