Epilápsziás gyermekkel tényleg nehezebb együttélni?

Igen, ez ott lebeg az ember feje felett mindig.

Nekem 9 éves a fiam, és neki másféle, "láthatatlan" rohamai voltak, de a gyógyszer szedés mellett rohammentes.

Nekem azt a legnehezebb feldolgozni, hogy nem lehet belőle majd akárki, pilóta, hivatásos sofőr, katona, akármi, aminél az epilepszia kizáró ok. Sőt, mèg vèradó és plazmaadó sem lehet.

Remélhetőleg kinövi, de ez az egész mindig számítani fog, sehol nem tagadhatja le. 😣

Az epilepsziának rengeteg fajtája van: van, aki elájul, van, aki csak pár pillanatra mintha elbambult volna. Van, akinek több évente van egy rohama, van, akinek naponta van több.

Van, amit kinőnek, van, amit nem, de ha nem is növik ki, van, amelyik gyógyszer mellett tünetmentes, van, amelyik nem (arról nem is beszélve, hogy a gyógyszereknek is széles skálája van: dózis, a szedés gyakorisága, mennyire kell pontosan szedni: mondjuk "6-kor" vagy "napi egyszer", mellékhatások stb.)

Van, ami tényleg rányomja a bélyegét a mindennapokra, van, amiről az illető legszorosabb családi körén és az orvosán kívül nem tud senki (és (szinte) semmiben sem korlátozza)

Persze, amikor az emberek meghallják ezt a szót, egyből a rángásos görcsökre gondolnak, és persze megijednek... De ez érthető is - csak azt sajnálom, amikor valakit még a szülei is "leírnak", amikor megvan a diagnózis, és "túlféltik". Persze, a félelem érthető, de bele lehet jönni:)