Sok szülő miért nem képes a gyerekének igazat mondani, ha az igazság nem szép?

Példának okáért ott vannak az ilyen tehetségkutatók meg hasonló versenyek.

A gyerek iszonyat rosszul énekel, óbégat a mikrofonba mint valami szexuálisan felizgatott asztmás viziló, a szülők meg ott röhögnek a kamerába vagy takargatják az arcukat kínjukban, aztán ha a gyereknek megmondja a zsűri, hogy bocs de nem tudsz énekelni, akkor meg szó szerint összeomlik lelkileg és nekiáll sírni.

Vagy ugyanilyenek a nem énekléssel foglalkozó tehetségkutatók, ahol a gyerek szó szerint bohócot csinál magából, a nagyszülők-szülők meg az első sorban tapsolnak a tehetségtelen gyereknek.

Elhiszem, hogy a legtöbb szülő elfogult a gyerekével szemben, de miért nem merik megmondani a valóságot, hogy a gyerek legalább ne járassa le magát nyilvánosan, meg ne röhögjék ki?

Miért jó az, hogy a gyerek egy rózsaszínködös hazugságban él, aztán ha valaki megmondja neki az igazat, akkor meg már nem hiszi el?

Persze a ló túloldala is ugyanolyan káros, amikor a szülő mindenért ledegradálja a gyerekét.

Ti mit gondoltok erről? Miért egyszerűbb a szülőknek az, hogy hazudnak, még akkor is, ha ez nagyon káros már?