Szomorú vagyok a családom miatt. Jól gondolom vagy túlzásba viszem?

Sosem beszéltem erről részletesen senkinek.

Kiskoromban is hisztis voltam, legalább is ezt mondták rám. Akkor minden jó volt. Nevelő apám van, de sosem volt köztünk apa-lánya kapcsolat. Nem tudom mi az hogy apa, de ez nem is fontos. Mióta hugom megszületett, kezdtek változni a dolgok, de a legrosszabb akkor lett mikor öt éve elköltöztünk. Kezdtem kamaszodni, és ez a sok vita velejárója.

Anya apám helyett is apám volt. Ő nem olyan érzelgős típus, én annál inkább érzékenyebb vagyok.

Sok vita volt a családban, és ezt anya mondhatni rajtam adta ki.

Sokszor ideges, és mindenből vitát generál. Nevelő apám számomra nem fontos, olyan mint egy idegen,aki egy házban él velem.

Vannak jó pillanatai a családnak,de ez a dolog folyton előjön, és már nagyon utálok sírni.

Igazából, nagyon rossz vagyok abban hogy kifejezzem az érzéseim. Ez sosem ment.

Rengeteget sírok, a suliban rontok

Volt egy év, mikor rendszeresen sírtam.Egy bántó szó is elég, és már eltörik a mécses.

Van hogy úgy érzem anya szeret, de van hogy úgy érzem ő csak kötelességnek veszi hogy az anyám legyen.

Sosem viggasztal meg. Sosem kér bocsánatot. Lát sírni, de nem kérdez rá hogy miért. Sokszor megbánt, és nem érzi a súlyát. Mindig azt gondoltam hogy biztos velem van a baj, ès csak hisztis vagyok, szófogadatlan.

Belefáradtam ebbe. Állandóan szarul vagyok, de suliban ezt mind nem látják. Úgy nevetek és beszélgetek mintha semmi sem lenne, de nem mindig tudom leplezni, és van hogy rákérdeznek hogy: "Miért vagy ilyen búvalbaszot?"

Nagymamám segít, de neki sem tudom elmondani mind ezt. Egyszerűen képtelen vagyok. Már ez is nehéz hogy ide leírom.

Erősnek érzem magam, de valamit választ kell kapjak mert megőrülök. Barátnőm sem tud segíteni, tudja hogy nem vagyok mindig jól, de ennyi az egész.

Bocsánat hogy ilyen hosszú lett.

A kérdésem az hogy:, Velem van a baj?

16L