Jól érzem, hogy nem bírnak elviselni a szüleim?

Azzal kezdeném, hogy mindketten nagyon erős és nehéz személyiségek. Én sose voltam az a tipikus erős személyiség, ezért sokszor éreztem hogy nem csak azért mert szülők, hanem emberi tulajdonságaik miatt simán leszerelnek mert az ő véleményük számít és a másik kussolhat maximum.

Az anyám erre a legtökéletesebb példa, ha neki van valami a fejében akkor azt a jó isten se változtatja meg, az ember a véleményét se mondhatja el mert végig se hallgatja az embert, csak elkezd kiabálni hogy az biztos nem úgy van és a végén saját magát felhergelve megsértődik és már vége is a "beszélgetésnek", mert őt nem érdekli tovább. Kiforgatja az ember szavát és csak az ő igaza számít, a másik ember csendben el kellene tűrje ezt. Ez gyerekként még annyira nem is feltűnő, mert egy gyereknek a szülője a központ, hiszen "anyának mindig igaza van". Aztán mikor az ember már felnő, nem ilyen egyszerű a helyzet. Egyre többször megy veszekedés, mert egyszerűen nem lehet kommunikálni vele a hülye stílusa miatt. Apám úgy érzem egyetlen hibája lenne, hogy gyenge. Sose fordult még elő, hogy megvédett volna, vagy rá szólt volna anyámra, hogy most már fejezze be (pl. a kiabálást)

Mostanában egyre inkább azt érzem, hogy útba vagyok. Mintha azt várnák már mikor megyek el itthonról, de ez munka mellett is szinte lehetetlen, nagyon magasak az árak, nem tudok egyszerűen hova menni, mert nincs elég pénzem rá. Ha gyűjtögetek minden forintot, akkor is még jó pár éve mire sikerül valamit összehoznom, az albérletre meg sajnálom kidobni a pénzt.

Csak hogy néhány példát említsek, valamelyik nap már az is gond volt, hogy kimostam a ruháimat. Elkezdett kiabálni velem apám, hogy miért mosok külön, mikor aznap mosott anyám és miért nem adtam oda a ruháimat.

Ez most komolyan ekkora tragédia, hogy felnőttként igényem van arra, hogy saját magam mossam ki a ruháimat és nem anyámnak adom oda? Vettem magamnak mosószert, tehát nem az övét használom, csak a vizet meg a gépet. Más szülő szerintem örülne vagy nem? Vagy a másik, valamelyik nap siettem és nem figyeltem és beszaladtam cipőben a lakásba és minimálisan koszos lett a szőnyeg egy apró helyen. Simán kijött azonnal, nem történt semmi nagy dolog. Egyből kiabáltak, hogy nem vigyázok semmire és ez biztos szándékos volt. Valamelyik nap összevesztünk anyámmal és emiatt ő azt hozta fel, hogy direkt csináltam ezt mert most kötekedem vele...

Nem értem, hogy ez már hogy egy család. Egyáltalán milyen család az ahol ilyenek miatt az emberek ordibálnak a másikkal. És még ezer ilyen dolog van, és ha lehetne fognám a cuccaimat és elhúznék azonnal.

Nem érzem, hogy szeretnének. Mintha csak gond lennék nekik. Nem vagyok egy tipik társaság közepe ember, de én ilyen vagyok. Elfogadtam magam, nincs igényem központban lenni, nah erre anyámtól mindig megkapom, hogy változzak meg mert velem van baj. Hogy mondhat ilyet egy anya a gyerekének? Mondtam neki egyszer, hogy ez van nem vagyok olyan, amilyen gyereket akart anno magának. Nah ezen megsértődött, hogy én milyen aljas ember vagyok, hogy ilyet mondok és persze megint kötekedem vele .. a változatosság kedvéért. Megvagyok a szobámban, ha otthon vagyok, nem feltétlen megyek ki a nappaliba. Anyám a telefont nyomogatja, a facebook az élete meg a nagy életigazságok posztolása, meg tv-t néznek amúgy. Határozott elképzelésük, hogy én lenézem őket és azért járkálok nagyképűen a lakásban.. nem baj, hogy ki sem megyek a szobámból, max pisilni. Próbáltam őket elhívni valahova, futni vagy pl. anyát közösen fitnessre, de ők ilyeneket isten ments, hogy csináljanak.. Ha csinálok egy rántottát, 5 perce lett kész de már megy a kiabálás, hogy koszt csináltam a konyhában, mosogassak el azonnal.. tehát nem értem. Karácsony is anyám panaszkodásából telik, hogy neki ez csak munka.. ki mondta, hogy mártírkodjon? Ez nem család, így egyszerűen. Abba is belekötnek, hogy mikor vehetek levegőt, mert az ő házukban teszem azt. Felnőttem, de nem érzem magam annak, mert a szüleim nem engedik. Nem engedik, hogy az legyek. Elvárják a tiszteletet, de fordítva ők semmilyen tiszteletet nem adnak a másik félnek, semmilyen helyzetben. Nem kopognak, egyszer mondtam ezt is, és anyám kiakadt hogy el ne merjem képzelni, hogy a saját házában kopogni fog a szoba ajtón...

nem tudok mit mondani már, de úgy érzem ez egy csapda és felnőtt létemre be vagyok zárva és nem tudok mit csinálni mert nincs rá pénzem, hogy elmenjek innen.