Miért ilyen az édesanyám?

Mindig tiszteletem a szüleimet és most is tisztelem őket és nagyon szeretem a családomat!

Kezdem az elején.

Édesanyám gyermekkorom óta furcsa volt, velem legalább is. Nevelt, de különösen nem kaptam tőle azt a gondoskodást, szeretetet, mint a nagyobbik testvérem. Ő nem velünk lakott egy családi vita miatt. Anya velem sosem beszélgetett hosszasan, mint vele. Őt mindig meghallgatta, amikor én kérdeztem mindig témát váltott vagy annyit mondott "Jaaaj, kislányooom." Sokat bántották a suliban, köztük az osztályfőnök is, mindig a vezetéknevemet szólogatott és megalázott mások előtt. Elmondtam a szüleimnek, mikor jött anya a suliba értem a tanár meg a többiek is úgy tettek, mintha szeretnének és annak ellenére, amit mondtam anyának ő nem állt ki mellettem, meg sem szólalt. Apukám rengeteget dolgozott és csak otthon találkoztunk vele este. A szüleim sokat veszekedtek, sokszor verekedtek, anyukám sosem állt ki magáért csak beszólogatott apának, mint "Minek jöttél haza?", "Miért nem rohadsz meg?". Amikor apa ezt hallotta feldühödött és igen, volt hogy rávágott az asztalra, vagy pofonvágta anyát. Emlékszem, egyszer azon veszekedtek, hogy anya miért szed fogamzásgátlót, velem rejtegette, belevitt a játékba, hogy míg ő elrejti én álljak őrt és adják jelet ha apa észrevesz valamit. Anya mindig azt mondta mindenkinek, hogy apa milyen szemét, hogy mekkora zsarnok, hogy utálja, hogy a halálát kívánja, de sose vált el. Apa mindig figyelembe vette, hogy én mit gondolok dolgokról, hogy mit főzzünk, kimenjünk-e a szomszéd tóra. És mikor megbeszéltük kikértük anyukám véleményét, mire ő hisztirohamban tört ki, mert apa beszélt velem és mert megkérdezett. Nekem anyával egy szobában és egy ágyban kellett aludnom, mert nem akart apával aludni. Mindig mesélt nekem, mikor kicsi voltam, hogy apa mit csinál vele, mikor kettesben vannak. Sokszor hallottam viszont, hogy apa átjön a szobába, szól anyának, mire ő "Itt miért nem jó?", majd hallom a nyögést, a sziszegést, a csattogást és érzem, hogy rugózik az ágy. Gyerek voltam, alig 10 éves.

Jött a felső tagozat, sosem voltam beilleszkedős típus. Anya nem járt be szülőire, apa mindig nagyon későig dolgozott. Megszűntek a veszekedések. Kaptam külön szobát, de anyának nem tetszett. Rengetegszer segíteni akartam neki, takarítottam, főztem rendszeresen és sose értékelte, ő sose tanított főzni, magam tanultam vagy könyvből néztem mit hogy kell keverni, hogy kell fűszerezni, stb. Amikor rendet raktam sose maradt úgy egy napnál tovább, igyekeztem édesanyámat tehermentesíteni, mégis mindig azt mondta másoknak, hogy nem segítek. Egy idő után beleuntam, már csak a saját szobámat raktam rendbe, de azt nagyon. Észrevettem, hogy egyre nagyobb a kosz a házban, rendetlenség van, amit tudtam megtettem, hogy tisztaság legyen, de mindig ugyanúgy rakásra gyűlt a ruha, a szemét, a por a szőnyegben. Szerettem volna találkozni barátaimmal, de nem engedett anya sehova, azt mondta nem érdemlem meg. A nagyobb testvérem mindig utált engem, látszott rajta, nem tudta mikor születtem, nem beszélgetett velem, pedig én nagyon szerettem őt és vártam hogy jöjjön hozzánk. Fájt, hogy ezt teszi velem, mikor mondtam anyának, annyit mondott hogy hagyjam őt békén. Megszületett a kisebbik testvérem, imádtam, mindig a hasamon aludt el, egy hatalmas erős kapocs alakult ki közöttünk. Anyukám tiltotta, hogy sokat legyek vele. Rámbízta, mikor dolgozott, jól elvoltunk, mikor velem volt teljesen nyugodt volt és szófogadó. Mikor anya és apa hazaértmár csak anya lehetett vele, és ilyenkor a testvérem sokat sírt.

Következett a középiskola, apa kísért évnyitóra, ő járt be suliba is, néha kaptam tőle zsebpénzt, de mondta hogy ne mondjam el anyának. Volt olyan ruhám ami kopott volt, mástól kaptam, de új ruhám sosem volt. Anya készített nekem enni, általában vajjal vagy zsírral kent szendvicset, de azért néha megengedte, hogy magamnak vegyek enni, de volt egy határ, nem vehettem túl drága ételt. Én úgy gondoltam akkor, hogy csak spórol. Egy nap nagyon éhes voltam, egy dolog miatt kaptam pénzt, maradt belőle és bementem a pékségbe, vettem kolbászos táskát, olyan jól esett. Hazaértem, anya kérdezett hova lett 300 forint, elmondtam a pékséget, majd felpofozott, ezután csak azt ettem az iskolában amit ő készített. Találkoztunk egy ismerősünkkel, anya rázendített a panaszra, köztük volt az előző sztori is, megalázva éreztem magam. Nem voltak barátaim, ezután el is veszítettem a reményt, hogy lesznek. Megismertem egy fiút, beleszerettem, 15 éves voltam. Jó volt érezni, hogy van aki szeret és figyel rám. Sokat voltunk együtt, sokat náluk, megismertem egy másik életet, másik családot. Javultak a jegyeim, magabiztosabb lettem egy idő után. A barátom nálunk aludt, minden hétvégét együtt töltöttünk. Volt, hogy arra mentem haza, hogy anya a szobámban turkál, abban a táskában amit a fiú hagyott nálam és a szekrényemben. Másnap hallottam, hogy talált egy doboz óvszert, amiből x darab hiányzik. Elsüllyedtem szégyenlem én. Mindenki tudta mikor mi történik velem, hova megyek, pedig nem mondtam senkinek. Anya sokszor mondta, hogy hagyjam abba az iskolát és dolgozzak,ezt a barátom sem engedte, apa meg főleg. Elmúltam 18 éves, még mindig az a fiú volt. Voltak szükségleteim, ruhák, étel, szórakozás, így kaptam zsebpénzt, havonta x ezer forintot, volt hogy másik hónapra is maradt. Levizsgáztam sikeresen. Éltem a kis életem, majd a még mindig ugyanazzal a barátommal összeköltöztem, boldogok voltunk. Hetente hazajártam, anyukám mindig kérdezte, hogy nem akarok-e visszaköltözni, nem akartam. Többször volt olyan, hogy megbízta anyában és elmeséltem neki problémákat, meg hallgatott, majd másnap írták rám az emberek hogy mi a baj. Rosszul éreztem magam emiatt, pedig azt ígérte hallgat róla. Telt az idő, kiszestvéremmel mégszorosabb lett a kapcsolatunk, szeretet velem és a barátommal lenni, anya furcsállta, hogy mikor ott vagyunk náluk a testvérem fekszabadult és elevenebb, vidámabb. Én nem furcsálltam, anya vele is rengeteget veszekszik és kiabál vele. Anya mindig panaszkodott, szidta apát, szidta a testvéreimet, az idegeneket, mikor végre bátorságot vettem és elmondtam neki mit gondolok és mi a legnagyobb probléma több hónapig hallgattam mindenkitől, hogy megbántottam, hogy elege van belőlem.

Most... Minden nap vagy másnap meglátogatjuk őket. Még mindig panaszkodik, szid másokat. Próbálunk neki segíteni, meg hallgatjuk, de elmondjuk az igazi gondolatainkat, hogy bizony neki is vannak hibái, ahogy nekem is és másoknak is. Egyik nap még vidáman hív telefonon és hosszasan beszélget velem, másik nap meg már kiabál, cuppog ha mondok valami ötletet ebédre például. Említettem neki, hogy a kiszestvéremmel szeretnék eltölteni még ketten vagy párommal kis időt, közös napot és kértem hogy írjon neki igazolást az iskolába egyetlen napra, majd rámförmedt anya, hogy ezt hogy képzelem, ő még gyerek, az anyjával kell lennie, és erre nem fog szülői igazolást használni (eddig mind megvan). Próbálok segíteni nekik kiagyalni a karácsonyt, hogy minden meglegyen, ami kell. Kikérdezem a véleményét, de sosem ad teljes választ, csak hogy nem tudja és mikor döntök valami mellett ismét megsértődik rám, és megint mások beszélnek a mi problémáinkról. Újra és újra egyszer kedves és elfogadja az ötleteimet, máskor megsértődik, sérteget és ez újra és újra így van és mindegyikőnkkel ezt teszi. Apa sem tökéletes, én sem, a testvéreim és a párom sem, de úgy érzem erre egyikőnk sem szolgált rá.

Miért ilyen az édesanyám? Mit tegyek? Esetleg változtatnom kell valamin? Valamit nem vettünk észre?