Van köztetek olyan, akinek valamelyik szülőjének nárcisztikus személyiségzavara van?

A szüleim nem, de ismerek ilyen embert. Ha neked tényleg a szüleid azok, akkor óriási kitartást kívánok, mert ez egy eléggé idegesítő és bomlasztó “betegség”.

Bármilyen értelmetlen tanácsuk vagy véleményük van, hallgasd meg, vagy csak ereszd el a füled mellett, de ne sértsd meg őket. Ha megbántanak, ne vedd magadra semmiképpen, mert alaptalan sértegetéseket felesleges. Legyenek saját véleményeid és próbálj tőlük függetlenül, a józan eszed és a saját tapasztalataid alapján dönteni a dolgaidról.

Felszínesen kell kezelni őket, mélyebb beszélgetésekbe, konfliktusba, érvelésekbe teljesen felesleges belekezdeni, mert bármi van, ezek az emberek soha, de soha nem fogják elismerni, hogy hibáztak.

Rendkívül mérgező tulajdonság.

Nekem anyám covert narc, apámban nem vagyok biztos, de lehet, hogy malignant narc.

Én alapvetően abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyetemista vagyok, tehát az időm nagy százalékát kollégiumban töltöm. Általában 2 hetente járok haza a barátaim miatt, anyámmal ilyenkor nem kezdeményezek kommunikációt, az ő beszélgetésre tett kísérleteit megpróbálom olyan röviden megválaszolni, ahogy csak lehet. A szüleim elváltak, apámnak a szétmenésük óta nemnagyon kellek. Viszont amint lesz saját keresetem és egzisztenciám, nem valószínű, hogy fogok velük találkozni.

Azt hiszem, nálam az volt nagyon fontos lépés, hogy sokat olvastam a nárcisztikus személyiségzavarról, megtanultam, mivel jár, megedzettem a saját önbecsülésem, és megtanultam felállítani a határaimat. Magyarul ha anyám odajön hozzám nyivákolni azzal, hogy mekkora mártír, és már megint ez meg az történt vele, és hogy ez milyen igazságtalan, és hogy én is mekkora szarember vagyok, akkor nyugodt lelkiismerettel rá tudom mondani, hogy ez az ő agymenése, nekem ehhez semmi közöm, én nem tettem semmi rosszat, én nem a pszichológusa vagyok, felnőtt ember, oldja meg magának. Nem mutatok érzelmi reakciókat, nem kezdek el vitatkozni vele, nem adok támadási felületet. Ha pedig megsérti a határaimat - akár fizikálisan, akár lelkileg - egyszerűen kiküldöm.

(Nárcisz gyerekei blogot ajánlom szeretettel.)

Mind a két szülőm nárcisztikus személyiségzavaros. Nagyon sokáig nem tudtam, hol és mi lehet a gond. Gyerekkorom óta folyamatosan kicsináltak, de pár éve, mikor megkérdőjeleztem őket (sérelem érte az egójukat), totálisan bedurvultak. Kiderült a titok, hogy valójában az én hibám minden, bezzeg ők mennyi mindent megtettek, de sebaj, ők most már megérdemlik, hogy önzők legyenek, és igazából csak én állok a boldogságuk útjába. Megvolt minden - projektálás, mártírkodás, testvérek egymásnak ugrasztása, karaktergyilkosság, hazugságok és aljas, képmutató lelki terror.

Hogy mit lehet tenni? Meg kell szakítani velük a kapcsolatot. Örökre. Tudnod kell, hogy egy nárcisztikus személyiségzavaros sosem fog megváltozni. Sosem fogja belátni a hibáit, sosem fog egyenrangúként bánni veled, és sosem fog önzetlen, feltétlen szeretetet adni. Amíg nem kap tőled folyamatos önigazolást, amíg nem bólogatsz minden gusztustalan húzására, addig számára egy eldobható szemét vagy. Nyugodtan olvass ennek utána, sőt, jót is tesz, ha letisztázod ezt az egészet magadban. Én évek óta nem beszélek velük, azóta már férjhez is mentem, csinálom a dolgom, élem az életem, de még mindig nem épültem fel teljesen. Nem tudom, hogy valaha is menni fog-e. Ha tényleg ebben a mentális betegségben szenvednek a te szüleid is, akkor viszont minél előbb tüntesd el őket az életedből, különben annál több időbe fog telni, hogy úgymond meggyógyulj.

Nekem az anyam az.

Muszaly vele elnem.

De legszivesebben az ongyilkossagot valasztanam.

Milyen egy mérgező szülő a való életben? Én tudom rá a választ. Egyeseknek a gyerekbántalmazás egyet jelent a szíjjal veréssel és hasonlókkal, viszont el kell árulnom, hogy nem ideiglenes fizikai fájdalom okozásával, hanem szavakkal lehet valakit egy életre megnyomorítani. A szavakkal ölni lehet. Egy "dôgõlj meg" felkiáltás ezerszer nagyobbat tud ütni egy pofonnál (bár a kettő együtt is járhat).

Az anyámnak Cluster B-s személyiségzavara van (nárcisztikus, hisztrionikus vagy borderline... mindhárom típus félelmetesen pontosan leírja őt).

Az egész életem abból állt, hogy amikor jó kedve volt, akkor mi voltunk a tökéletes, boldog család. Amikor már sikerült beleringatnom magam ebbe az illúzióba, mindig jött egy hirtelen dühkitörés. Itt nem egy átlagos, egy-két percig tartó kirohanásra gondolok. Az anyámon kívül senki nem tudja, hogyan kell valakit ilyen hatékonyan órákon keresztül, megállás nélkül ócsárolni. A főnökétől kezdve a szomszéd utcában lakó Julcsi néniig mindenki rajta van a palettán, választékos kifejezésmóddal tud bármelyik ismerősének értéktelenségéről és ostobaságáról ódákat zengeni.

De akiket ilyen helyzetekben a leggyakrabban elővesz, azok természetesen a legközelebbi családtagjai. Iszonyú kimerítő volt mentálisan, mikor egyik nap még én voltam az ő drága, tökéletes gyereke, a következő nap pedig meg már azt hallottam, hogy "bár meg se szültelek volna". Piedesztára voltam emelve, de - bármiféle túlzás nélkül - elég volt egy rossz szó ahhoz, hogy a mélybe zuhanjak a szemében. Minden percben figyelnem kellett a reakcióit, mert nagyon könnyen előidézhettem egy drasztikus hangulatingadozást, és bármelyik pillanatban átváltozhatott jófej szülőből egy tomboló, dühöngő állattá. Reggel még "büszke vagyok rád", este már "nem vagy más, csak egy kudarc". Mindezt egészen kiskoromtól kezdve. Szerintem nem csoda, hogy ilyen körülmények között nem tudtam egészséges önbecsülést kialakítani, hiszen folyamatosan változott a visszajelzés, amit kaptam. Állandóan ingadozott a rólam alkotott véleménye, méghozzá szélsőségesen, és nincs őrjítőbb ennél az egész gyerekkoron át tartó bizonytalanság-érzetnél. Egy ördögi kör volt az egész. Egy kisgyerek nem tudja elengedni a füle mellett azt, amit egy-egy dühkitörés alkalmával vágnak a fejéhez.

Anyám következetlensége a gyereknevelési módszereire (már ha annak lehet nevezni azt, amit ő csinált) is kiterjedt. Ugyanazon a dolgon egyszer jól szórakozott és nevetett, máskor meg eltángált érte. Teljes mértékben kiszámíthatatlan volt, hogy mire mi lesz a reakciója. A valóságban ez valahogy így nézett ki: egyszer vendégségben voltunk, és csináltam valamit, amivel felbosszantottam. Úgy megütött, hogy bepisiltem, ezért levetkőztetett és bezárt az idegen fürdőszobába, nekem pedig ott kellett várakoznom az erős fényben anyaszült meztelenül, amíg meg nem száradtak a ruháim. Ez csak egy kiragadott emlék, ezen kívül is történtek még hasonló esetek. Ezeket a megalázó élményeket soha nem fogom tudni kitörölni az emlékezetemből.

Soha nem tudta eldönteni anyám, hogy ő most kemény szülő akar lenni, vagy lelkizős anyuka. A legyagyobb probléma az volt, hogy egyszerre mindkettő próbált lenni. A jobb pillanataiban tolakodóan kedves és megértő volt, illetve akart lenni, más alkalmakkor meg szó szerint azt mondta, hogy egy gyereknek félnie kell a szülőjétől, mert az azt jelenti, hogy tiszteli - és tett is érte, hogy elérje ezt. És ilyenkor ellenem fordította és kigúnyolta az összes gondolatom és érzésem, amiket a lelkizős hangulatában kiszedett belőlem.

Ehhez még hozzájön az is, hogy azt vallja, hogy őt nem érdekli, mit mondanak mások, pedig ő az, aki még egy labilis kamaszlánynál is jobban ad mások véleményére, folyton másokhoz hasonlítgatja saját magát és a családját, és megállás nélkül irigykedik másokra.

A kapcsolata az apámmal is szörnyű. Elég nagy stresszforrás volt az is, hogy gyerekként sokszor kellett hallgatnom/látnom a verekedésbe és kisebb bútorokkal dobálózásba torkolló vitáikat. Anyám nyíltan kijelenti, hogy csak azért nem váltak el már rég, mert "nem szokás" elválni. Apám egyébként autista, és bár általában "papucs"-nak néz ki, ő is nagyon erőszakos tud lenni, ha felhúzza valaki. Róla is lehetne egy regényt írni, mert egész életében irányították és alábecsülték, és problémái voltak az autizmusa miatt. Róla most azért nem írok külön, mert ő nem nárcisztikus.

A mártír-szerepben is imádott tetszelegni az anyám. Az anyagiakkal nálunk sosem volt probléma. Nem voltunk gazdagok, de elég sok játékot és ruhát vett nekem, mindig volt otthon jó minőségű étel és nyaralni is mentünk. Cserébe elvárta, hogy körülbelül istenként tekintsek rá, hiszen ő milyen jó szülő, mert más gyereknek nem vesznek meg ennyi mindent. Kár, hogy amire én vágytam, az nem ez volt, hanem egy biztonságos, nyugodt környezet és következetes szabályok. Ez még pénzbe se került volna, mégis képtelen volt megadni.

És aztán jött a felismerés. Annak a felismerése, hogy valójában ő is áldozat. Csak kamaszkoromban jöttem rá, hogy teljesen érthető, hogy az anyám miért lett olyan, amilyen, és hogy tulajdonképpen hasonlít is rám valamennyire. Egész addig egyszerűen önzőnek tartottam, amiért le akarja nyomni mások torkán a saját nyomorúságát. Ahogy érettebb lettem, észrevettem, hogy valójában oka van rá, hogy miért ilyen súlyosan eltorzult személyiség. Az ő anyja is mentálisan instabil és agresszív, extrém kritikus szülő volt fiatal korában. (Erre csak a múltbeli beszámolói alapján jöttem rá, mert velem nem bánt így a nagymamám.) A család többi tagja (anyám szüleinek a testvérei, nagyszülei) pedig kihasználta és meglopta őket. Nem számított, milyen keményen próbált megfelelni másoknak, vele is egész életében azt éreztették, hogy nem elég jó. Soha senki sem szerette vagy értékelte őt igazán, és emellé még történt néhány olyan dolog az életében, ami bárkiben maradandó károsodást okozott volna, ezekre az eseményekre most nem fogok kitérni. Éppen ezért, nem utálom őt, hanem tragikusnak látom ezt az egész helyzetet, ezt a generációról generációra szálló jelenséget: az egész életen át tartó boldogtalanság-érzetet, az alsóbbrendűségi komplexust, hogy soha sem leszünk elégedettek magunkkal, mert mindig is irigykedni fogunk másokra, azt, hogy örök magányra vagyunk ítélve, mert képtelenek vagyunk igazi kapcsolatokat kialakítani másokkal, és hogy ezekről a mélybe gyökerező problémákról megpróbálunk tudomást sem venni, helyette egy felszínes "boldogság"-álarccal fedjük el őket. Úgy teszünk, mintha teljesen normálisak lennénk, pedig egy diszfunkcionális család vagyunk, tele sérült és mentálisan egészségtelen emberekkel.