Melyik nevelési elv a célravezetőbb?

Attól lesz egy gyerek életrevaló felnőtt, ha érzelmi biztonságban nő fel. Amit egész kicsi korban kell kialakítani.

Azaz tudnia kell, hogy akármi van, a szüleire számíthat, az első csecsemősírástól kezdve.

Szemléltetve példával:

ha fára mászik életében először a kisgyerek, akkor az sem jó, ha hagyod és oda sem nézel, de az sem jó, ha sikítva-pánikban odarohansz, és leszeded. Az a megfelelő megoldás, ha azt mondod neki, hogy kapaszkodj, ügyes vagy és közben ott álsz mögötte, hogy nagyon ne sérülhessen meg.

Az első szülő módszere semmiképpen nem célravezető. A második esetben nyilván életrevalóbb lesz a gyerek felnőttként, azonban ha egyáltalán nincs/nem volt szabályozva, akkor keserves úton kell majd megtanulnia felnőttként, hogy nem úgy megy minden, ahogy ő akarja, vagy pedig egy elviselhetetlen úrhatnám, önző felnőtt lesz.

A helyes nevelés nyilván a kettő között van, nem kell agyonszabályozni, de teljesen ráhagyni sem mindent.

Egyik sem garancia semmire. Sokan 18-20 év "elnyomás" és korlátozás hatására találják meg felnőttként igazán önmagukat, mások megmaradnak irányítottnak, de ugyanígy egy szabadjára engedett, kontroll nélkül nevelt gyerek is lehet végül értelmes és józan eszű, vagy éppen képzelheti azt magáról, hogy mivel egész életében mindent megkapott és bármit megtehetett, ezért később is így lesz, amire persze jól rá lehet faragni.

A felnőtt személyiség kialakulásában sokkal több tényező játszik szerepet.

Az első esetben leírt lány is állhat ettől függetlenül érzelmileg közel a szüleihez, a másodikat pedig lehet, hogy magasról letojják otthon, azért engedik el akárhova. Ettől sem lesz feltétlenül lecsúszott senki, nagyon nem mindegy, hogy amúgy van e józan esze.

Az is jó dolog, ha valaki kiáll magáért, de "odamondogatni" 10-ből 9-szer nagyon rossz ötlet. Akik odamondogatnak, azok általában buknak a vizsgákon, repülnek a munkahelyekről, és kapnak jópár irtózatos pofont azoktól, akiknek odamondtak.

Egy félénk viszont ugyanígy veszélyben lehet, ha akkor sem tudja megvédeni magát, amikor kéne.

Hogy a két gyerek közül melyik lesz végül életrevalóbb, az majd 15 év múlva kiderül.

De a két módszer egyike sem tökéletes, sőt, még csak nem is jó. Sem négy fal közé zárni, sem teljesen kontroll nélkül hagyni nem lenne szabad egy gyereket, főleg nem egy kamaszt. Szerintem.

még annyit)

hogy ha ezzel esetleg a fejedre nől keményits be de szeretetedet ne vond tőle meg!

Én tudok példát mind kettő nevelési elvre!!

Az én anyám az első példád szerint nevelt,bezzeg a két testvéremet a második módon aző életük- happy voltak barátaik mindig is,mindenhol megállják a helyüket,jó munkahellyel, talpraesettebbek,jó a kapcsolatuk is anyámmal, az én helyzetem más, nemcsak visszahúzódó lettem de a végére úgy kicsinált az ilyen visszafogásával,zsarolásával hogy gyógyszereket kellet hogy szedjek, 16 évesen ott tartottam hogy két választáson van vagy öngyilkos leszek vagy valahogy megpattanok, az elsőt többször próbáltam sikertelenül,zárt osztályon is jobb lett volna mint anyám mellett, 17 évesen szültem a kisfiamat és mintha az égiek küldték volna mert 19 éves koromra előjött a gyerekkori betegségem és nem is lehet többé gyerekem, megházasodtam miután megszületett,azért akkor mert nem engedte hogy hamarabb házasodjak, ott akart lenni a gyerekem születésénél... és egész terhességem alatt azon volt hogy ő legyen a gyerekem gyámja mocskosabbnál mocskosabb húzásokat bevetve, “véletlen aláírta a lapot amit kellett volna idő előtt és mire megszületett a gyerekem rá nem sokra el is bírálták hogy “felnyagykorúsítattnak” az akkori “párom” aki még mindig a férjem, hívott tanúnak embereket, aztán egy ideig az ország másik felében laktunk, amint megkapta a két oltást a gyerek kimentünk külföldre,anyámékkal azóta sem tartjuk a kapcsolatot, a gyereket még egyszer sem fogták meg,sőt még egy fotót sem láthattak, eredmény- depressziósak lettek,legalábbis anyám hogy tettem érte még véletlen se ő merje nevelni a gyerekem. Ez miatt akkoriban tiszta “idegbeteg voltam hogy nem ezért vállaltam a gyereket hogy a kistesóm legyen,de végül csak megoldódott.

Több éves kezeléseknek, meg férjemnek köszönhetően aki mindíg ott volt mellettem, nem vagyok két lábon járó emberi roncs.