Miért ilyen velem anyukám?

Egyébként is szokott velem oktalanul kiabálni, mindig én vagyok az akin kitölti az idegességet, stresszt. Ezt már megszoktam. De a mostani viselkedése nagyon nem esik jól.

Volt egy majdnem 15 éves kutyám, akivel együtt nőttünk fel, nem is emlékszem azokra az évekre, mikor még nem volt. Nagyon nagyon közel álltunk egymáshoz, együtt aludtunk, ettünk, együtt mentünk mindenhova, mindig. A kora ellenére senki nem mondta volna idősnek, mert ugyanolyan egészséges és aktív volt mint kölyökkorában. Éppen ezért, ugyan tudtam, hogy egyszer eljön majd a nap, amikor el kell búcsúznunk, úgy gondoltam, hogy még nem mostanában lesz, hogy még van egy pár szép évünk együtt. Úgy terveztem, hogy mikor költözöm egyetem miatt, ő is jön majd velem. Direkt olyan albérletet kerestem, hogy ketten lakhassunk ott. Aztán egy hete hirtelen beteg lett szegénykém, nem tudtuk mi a baja, rohantunk az orvoshoz. Aki először azt mondta izületes, aztán pedig hogy öreg, és amiatt van. Erősködtem, hogy biztosan nem, hiszen egyik pillanatról a másikra nem öregszik meg úgy valaki, hogy fel se tudjon állni. Na ekkor csinált egy vérképet, amin egyetlen dolog volt rossz, a magas fehérvérsejtszám. Gyulladásra gyanakodtunk, de az orvos meg sem próbálta kideríteni, hogy mi miatt van. Kérdezgettem mindig, hogy miket ad be neki, de nem sok választ kaptam. Eleinte kételkedtem az orvos hozzáértésében, ezért gondoltam talán jobb lenne egy másik, de végül anya meggyőzött hogy jó lesz ez, ugyanolyan jó mint bármelyik másik. És én is elhittem. Körbenéztem a rendelőjében, és láttam a rengeteg műszert, gyógyszert és elhittem, hogy hát csak nem adnának a kezébe ennyi mindent ha nem értené a dolgát. Megbíztam benne. Nem kellett volna. Hiába vetettem fel neki több mindent, amire én tippelek, hogy okozhatja a bajt, többek között a méhgyulladást is, ő mindent kizártnak tartott. Aztán utolsó három napban már infúzióra jártunk. Mivel a kutyám nagyon nehezen viselte az idegen dolgokat, embereket, nehezen engedte azt is, hogy behelyezze az orvos a kanült. Ezért az orvos azt mondta az első adag után, hogy nem veszi ki, nem lesz baj belőle. Ugyhogy a kanül maradt, kapott mégegy adagot, de arra az estére már bedagadt a lába a kutyának. Akkor felhívtam a dokit, mondtam, hogy mi van, azt mondta az semmiség, lazítsak a kötésen kicsit. Kérdeztem, hogy nem lesz e baj, vérrög, vagy ilyesmi belőle. Azt mondta ne aggódjak. Rendben, lazítottam a kötésen, reggelre jó lett a lába, de ő gyengébben volt. Bementünk az orvoshoz, ott végülis csak kiderült egy újabb vizsgálatból, hogy méhgyulladása van. Azt mondta a doki, hogy ma már nem, holnap megműti, de délután menjünk vissza mégegy infúzióra. Így is történt. Kapta az infúziót, beszéltük a műtéttel kapcsolatos dolgokat és már kezdtem látni a reményt hogy na csak túl leszünk ezen, meggyógyul. De sajnos a kutyám hirtelen nagyon rosszul lett, hányni kezdett, majdnem megfulladt, az orvos ugyan próbált segíteni, de már késő volt. Valószínűleg vagy az infúzió csepegett le túl gyorsan, vagy vérrög került a tüdejébe.. El kellett altatni ott helyben. Borzasztóan érzem magam. El sem tudom mondani mennyire. Mindenben a kutyámat látom, folyton azt várom, hogy halljam ahogy a kis lábai kopognak a padlón, hogy húzgálja a takarómat, hogy kaparja az ajtót ha be akar jönni. Nem is tudtam tőle rendesen elbúcsúzni, persze akkor elmondtam azt ami eszembe jutott,de nem voltam erre felkészülve és nem mondtam el mindent amit szerettem volna. Hiányzik rettenetesen, és gyötör a bűntudat, hogy miért bíztam meg ebben az orvosban. Mert ha az lett volna a helyzet, hogy gyógyíthatatlan beteg lett volna szegény, akkor ugyan nem szívesen, könnyebben, de elfogadtam volna, hogy el kell mennie. De így, hogy makk egészséges volt előtte, és még ebből is simán felépülhetett volna, ha az életét nem arra a sarlatánra bízom, nem tudom elfogadni. Nagyon sokat sírok, nem tudok aludni. Anyukám ezért is kiabált ma velem. Hogy hagyjam már abba, lépjek tovább, ez van, nem tudunk mit tenni, el kell fogadni. Ne sírjak ennyit, mert ez már nem normális. És hogy mi lesz majd ha ő hal meg, ha egy kutya miatt így kiakadok akkor ő hogy merjen majd itthagyni? De nem tehetek róla, még 1 teljes napja sincs, hogy elment...Túlságosan fáj ez az egész ahhoz, hogy úgy tegyek mintha mi sem történt volna. És az, ahogyan ő viselkedik még rosszabbá teszi a dolgokat. :(