Mit kellene csinálnom?

21 éves vagyok, egyetemista. Mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy elrontottam anyám életét. 22 volt mikor megszülettem, apàm a vonzó rosszfiú volt akkoriban, sose volt normális. Anya csak vele volt még, azt hitte nem lehet gyereke, amit az anyukájától örökölt.hát összejöttem mégis. Összeházasodtak a látvány kedvéért, de pár hónap múlva elváltak. Apàm akkor agresszív, veszélyes ember volt, nehezen ment a válás. Börtönbe került pár évre, sosem segített engem nevelni. Anya egyedül maradt velem, az apukájához költöztünk. Ő meghalt mikor 2 éves voltam, az új felesége pedig elintézte hogy anya meg a tesója ne részesüljenek az örökségből.

Az után anya anyukájához költöztünk, aki feltételekhez kötötte hogy ott maradhassunk. Tudta hogy anya egyedül nem boldogulna, nem tudna kire hagyni.. kölcsönöket vetetett fel vele azzal a dumával hogy fizeti majd. Nem fizette és nagyon sok pénzt fizetett anya vissza, egy hírhedt gyárban dolgozott nagyon keményen 20 évig. Utálta de ment hogy albit fizessen és nekem mindent megadjon. A vége felé már csak gyógyszerrel tudott bemenni. Lett egy nevelöapàm, rendes ember de sosem tekintettem az apámnak. Közben az anyukája is meghalt, onnan sem örökölhetett, aztan a nevelöapja is meghalt.

Nemrég munkahelyet váltott, a heky jobb de nem szereti, 3 műszakos... addig akar ott dolgozni ameddig egyetemre járok.

Én próbálok terheket levenni róla, péntekenként hazamegyek, több órás utazás, éjjelre pedig megyek is dolgozni. Minden szabad 8 órámat a gyárban töltöm, amitől jobban érzem magam, mert azt csinálom amit ő, mintha részt vállalnék az ő munkájából.Addig akar ott dolgozni ameddig egyetemre járok. Még 3 év. De nagyon félek hogy nem leszek képes elvégezni az egyetemet. Most jó az eredményem de a záróvizsgák lehetetlennek tűnnek. Akkor pedig hiába való volt amit anya csinált.

Most 43 éves de elkezdtem érezni az idő múlását. Kikopott a csípője, ínysorvadása van... mintha anyám "esne szét". Félek komolyabb dolog is van, de úgyis csak akkor mondaná el ha muszáj. Sosem őszinte ilyenben. Dohányzik is 18 éves kora óta. Próbálom neki mondani hogy figyeljen oda magára de bem csinalja :( cigizik sokat, nem eszi az egészséges dolgokat amiket hazaviszek neki... félek hogy rákos lesz vagy már az is.

Ennek mindnek a kiindulópontja pedig én vagyok. Ha én nem születek meg, minden máshogy lenne. És bem is érte meg mert egy életképtelen gyenge ember lettem. Ha anya beteg lenne vagy valami nem tudnam elviselni srm magát a helyzetet sem a lelkiismeretem súlyát.

Őt megkeményítette az élet, ha megkérem hogy kevesebbet cigizzen meg egye a dolgokat amiket hazaviszek vagy kérdezem beteg-e, kiabál velem, hogy szálljak le róla stb. Aztán meg olyan furán fogalmaz mintha mégis lenne valami. Úgyse mondaná el, mindenről hazudozott eddig ani komoly volt ( a papám betegségéről sokáig nem beszélt mikor mégis, azt mpndta meg fogják műteni, pedig addigra megmondta az orvos hogy nem lehet meggyógyítani). És engem meg felőröl ez az egész. Sajnálom hogy megszülettem, sokat gondolok öngyilkosságra, hogy ne lássam anyám pusztulását. És ez tényleg a valóság, mert pl sokat szúr a szívem és mikor nagyon rákezdi, ott a stresszhelyzetben is azt érzem hogy remélem ez már a vége, a sors vagy az Isten kijavítja a hibáját ami az én születésem volt.

Nem bírom ezt már tovabb, tényleg arra vágyom, hogy ne legyek többet. Ha nem is én kértem, hogy megszülessek, akkor is az én hibám.

Mit kellene tennem? Elszökjek? Vagy valami, hogy ne rontsam tovább?