Mikor még kisbaba, egekig imádják, de ha felnő akkor semmi. Miért?

Az igazi szülő sosem képes kirakni a gyermekét. De az tény, hogy a kamaszkor a legnehezebb időszak, és van amikor a zsülőnek is elfogy a tűrőképessége, és foga a feját, hogy hol rontotta el.. Kire hasonlít ez a gyerek, mikor én teljesen normálisan neveltem, tiszteletre stb. c. fejezet...

A szülő is ember.

Egy kisbaba cuki, elesett, és rád van szorulva.

Egy kamasz idióta, szemtelen, és a halálfaxára kiván naponta 3x, drámázással tarkítva.

Van még kérdésed? :D

Teljesen egyszeru a kerdesre a valasz.

A kisbaba ugymond egy uj dolog, mindenki orul neki, hogy hosszas varakozas utan megszuletik es probalnak a legjobbak lenni vele. Artatlan, nincs semmi fogalma a vilagrol, visszabeszelni sem tud.

Egy kamasz meg egy tini, mar teljesen mas vilag lep be. Elkezd lazadni, kinyilik a szaja/csipaja, ugy erzi, hogy az egesz vilag ellene van, kezdi megismerni a valo vilagot. Ekkor alakul ki az ember szemelyisege... egy kisbaba teljesen mas. Csak gugyog, sir, mosolyog

Így van értelme a természet szempontjából. Egy babát óvni-védeni kell folyton, nem tud magától enni, tisztába kell tenni, így szinte folyamatos figyelmet igényel. Ha nem rajongana az emberek nagy része ösztönösen a babákért, akkor szinte lehetetlen lenne normális, életképes embereket felnevelni, hiszen az egészséges mentális fejlődéshez és szicializációhoz hozzá tartozik, hogy a gyereket folyton ölelgetni kell, gügyögni kell hozzá. Ha ez elmarad, akkor később nehézségei lesznek a kapcsolatok kialakításával, stb.

Egy tininél viszont pont az ellenkezőjére van szükség; őket már nem szabad körülugrálni, mert akkor életük végéig anyuci-apuci kicsikéi lesznek. Ekkor már be kell keményíteni (nem testi/lelki bántalmazásra gondolok) és éreztetni kell velük, hogy a tetteiknek következményei vannak, és vállalniuk kell a felelősséget.