Mi a véleményetek az ilyen szülőkről? Mit tennétek a kislány helyében, ha nagykorú lenne\lennétek?

#18:

- magas ló: lehet, de eddig még sikerült megülnöm.

- "Nem tudhatod, hogy a bolti esetnél előtte mik történtek." Gyakori érv, de nem mentesít. Mi történhetett, amiért egy ovissal durván kell bánni? Mi az az ok? (Mi az az ok, amiért bárkivel, akit szeretünk, durván kell bánni?)

- Én vagyok a felnőtt, tehát felmérem, mikor kell elindulni a játszótérről. Jó előre jelzem, hogy nyuszifül, még egy kicsit játszhatsz, aztán indulunk haza. Esetleg közösen megbeszéljük, mi fér bele. Így ő is részese a döntésnek, nem csak rá lett kényszerítve, hogy most indulni kell. Ha ez azt jelenti, hogy a gyerek uralkodik, legyen. Számomra ez azt jelenti, hogy emberszámba veszem, és együtt találjuk ki, mi az, ami mindenkinek megfelel. És lehet, hogy az 5 csúszdázásból végül lesz 6, de a végén úgy indulunk haza, hogy még marad időm normálisan megfőzni a vacsorát. Ez tkp. ugyanaz, amit Te is leírtál.

- Fagyi: tegnap strandon voltunk, és a pénztáros néni jófejségből azt mondta, mivel zárás előtt 3 órával mentünk, és kicsi a gyerek, nem kell fizetnem belépőt a számára. Örültem, de aztán eszembe jutott, hogy az én kis nyuszifülem ki fog akadni, mert már messziről nézte, hogy milyen szép színű karszalagot adnak aznap, és előre örült, hogy neki is lesz. Belépő nélkül viszont nyilván nem. Megelőzendő, hogy a karszalagos néninél kiabálni kezdjen, hogy de neki is kell, a pénztár után leguggoltam hozzá, és elmagyaráztam, hogy bár nagyon szép a szalag, de olyan kedves volt a néni, hogy megspórolhattunk egy csomó pénzt, viszont így nem lesz karszalag. Először legörbült a szája, hogy de neki is kell. Mondtam, hogy hát sajnos nem lesz, de megértem, hogy most szomorú, viszont így más értelmes dologra költhetjük azt a pénzt, és hangsúlyoztam, hogy kedves volt a nénitől, hogy felajánlotta. Nyilván a pénz fogalma neki még nem egészen kerek, de ez az empatikus hozzáállás arra jó volt, hogy a karszalagos néninél nem kezdett nyafogni. Utána ugyan megint kicsit bántotta a dolog, de aztán kézzelfoghatóbbá tettem neki a spórolást azzal, hogy így vehetünk palacsintát abból a pénzből, amit nem kellett kifizetnünk. Azonnal elmúlt a probléma, és amúgy a palacsintát már otthon megígértem indulás előtt, tehát nem kellett új "vesztegetéshez" folyamodnom. A slusszpoén pedig: a palacsintás előtt elhaladva közölte, h nem kér, mert egészségtelen. Abban a percben ugyanis nem kívánta. Hazafelé ettünk egyet.

Most konkrét példát többet nem írnék, de nálunk a kulcs az empátia. "Tudom, megértem, hogy szomorú vagy, amiért nem lehet..." stb. És a nyugalom megőrzése. Ha ugyanis feszkós leszek, akkor nem fogom tudni jól kezelni, viszont rosszabbul igen.

Most olyan példákat írtál, amik a körülmények miatt alakultak így.

De egy kiadós dacos hisztit hogy csitítasz? Vagy amikor alkalmi süket lesz?

Tényleg nyuszifülnek hívod vagy csak itt helyettesítetted a nevét ezzel?

#22

Mi az, ami nem a körülmények miatt alakul ki? :) Ezt most nem értem.

A kiadós dacos hiszti is az épp aktuális körülményektől alakul ki, nem?

Egyébként nincs tuti receptem. Minden az adott helyzettől függ. Alapvetően igyekszem elébe menni a kiakadásoknak, persze, nem mindig sikerül. A kezdetektől fogva egyenlő félként kezeljük a gyereket. Lehet, hogy röhejesen hangzik, de mindig is igyekeztünk neki elmagyarázni, mi miért történik, mi a jelentősége. (Én pl. utáltam gyerekként, hogy ha csak mondtak valamit, hogy mit tegyek, de nem tudhattam meg az okát, hogy miért.)

Nálunk igazán nyűgösség, kiborulás elsősorban akkor van, ha éhes, vagy fáradt. Ezekre általában fel lehet készülni étellel, illetve nyugalmas hellyel az alváshoz.

3,5 évesen már elég szépen megért mondjuk mindent. Régebben, olyan másfél évesen egy játszótéri indulás még nem így zajlott, hogy még játszol kicsit, aztán megyünk, hanem amikor letelt a kis idő, akkor fel kellett venni, és elhozni, miközben kiabált a fülem mellett. Aztán másfél-két éves kora körül volt, hogy mondjuk ledobta magát a földre az utcán, mert az ebéd utánra vásárolt sütit azonnal akarta megenni. Leültem mellé, és megvártam, amíg 10-20 másodperc alatt kitombolta magát, aztán mentünk tovább. Úgy gondolom, ha az ember nem megingatható, és közben nyugodt, akkor megértik a gyerekek is, hogy a szülő szereti, de vannak határok. Mostanában is előfordul azért, hogy eltorzult hanggal akarja kifejezésre juttatni a nemtetszését, sőt, újabban előfordul, hogy üt, vagy földhöz dob valamit. Olyankor megfogom a kezét, és elmondom neki a szokásosat, hogy megértem, hogy dühös, de egyrészt ha visít, nem értem, mit szeretne, mondja el szép hangon. Ilyenkor megpróbálja tényleg nyugodtabban elmondani, és megbeszéljük, hogy milyen megoldást tudnánk találni. Az ütésre/dobálásra pedig az a válaszom, hogy lehet mérgesnek, dühösnek lenni, de nem szabad kárt tenni senkiben és semmiben. Ha ütni akar, püföljön egy párnát. Mivel megtapasztalta, hogy számíthat ránk, hogy figyelembe vesszük, hogy mit szeretne, ezért tényleg minden helyzet kezelhető. Számomra még az is nagyon fontos, hogy ha ki is akad, bármit csinál, érezhesse, hogy szeretjük. Nem szoktam elutasító lenni vele, akármilyen érzelemnyilvánítása is van, mert tudom, hogy kicsi, és nem tudja még úgy kezelni az érzelmeket. Meg szoktam ölelni akkor is, ha épp rám dühös, mert valamit nem engedek (persze csak amikor már kicsit lecsengett a dühe, és hagyja). Nem gondolom azt, hogy ezzel megerősítem benne azt az érzést, hogy tombolni jó, mert szeretet kapunk cserébe. A szeretetet minden esetben megkapja, ami miatt tombol, azt nem.

És nem szoktam címkézni sem a viselkedését, sem őt magát. Így a hiszti szót sem használom, még gondolatban sem, mert a szóhasználatom meghatározza a gondolkodásomat (és fordítva). Én sem örülnék, ha rosszabb napomon a férjem hisztisnek titulálna.

Alkalmi süketség: itt is a következetességben hiszek alapvetően. elejétől fogva azt csinálom, hogy kétszer szólok, utána odamegyek, és kézen fogom, hogy jöjjön, ha pl. menni kell. Ha néhánynál többször szólnék, az már szólongatás lenne, amit ignorálni lehet. (És persze közben az emberben felmegy a pumpa, hogy miért nem csinálja már, amit kérek. :)) A kicsiknek többet számítanak a tettek, mint a szavak. Ha mondom, hogy most már indulni kell, de közben még én sem indulok, hanem pl. a telefonomat babrálom, vagy mondjuk dumcsizok tovább a férjemmel, akkor a gyerek se veszi komolyan, hogy menni kell. De ha szólok, hogy indulunk, és látja, hogy veszem a táskámat, és indulok a cipőmért, akkor el tudja dobni a játékot, és jön. Ha meg mégsem, akkor jön az, hogy megfogom a kezét, és együtt megyünk. Ha ilyenkor kiborulna, hogy még játszani akar, akkor igyekszem higgadtan elmondani neki, hogy nekem most el kell indulnom, úgyhogy megyek is, és veszem a cipőmet, de ha hazajöttünk, mesélek majd neki, vagy játszunk.

Nyuszifülnek talán nem szoktam hívni, de amúgy szoktam becézgetni, igen.

Nem tudom, mi jön le abból, amit írok, de finoman szólva is elég öntudatos gyerekem van, szóval nem egy nyámnyila, akit leteszek egy sarokba, és akkor ott marad. De sosem kezeltük alsóbbrendű lényként azért, mert kicsi, és igyekszünk pozitívan nevelni. Ahogy írtam is, nálam is van, hogy kiakadok, utána pocsékul is érzem magam, és igyekszem átgondolni, mi lett volna a jó viszonyulás a helyzethez, hogy legközelebb tudatosan másképp, pozitívabban tudjam kezelni. Aki gyereket nevel, az minden mozdulatával mintát ad, és szerintem nem mindegy, hogy milyent.

#23 lesz testvére? Otthon vagy vele vagy már dolgozol?

Csak azért kérdezgetem , mert én is olvasok ilyen cikkeket, némelyiket szinte felismertem az írásodban.

Viszont így ennyi időt rászánni, hogy minden apróságra leguggolni és szépen mesélő hangon magyarázni szinte lehetetlen. Főleg, hogy 100x kell ugyanazt.

De az is lehet, hogy csak az én gyerekeim aktívak és én kialvatlan. De képtelenségnek tartom, nap mint nap így viselkedni.

De amiket írtál nagyon hasznos gondolatom.

#24

14 hónapos kora óta dolgozom.

Testvére nem hiszem, hogy lesz. Jó lenne, imádnám, ha lenne még egy, de korábban kellett volna családalapításba fogni, viszont akkor jött el az ideje, amikor. Több gyerekkel nyilván nehezebb, én már abba se nagyon merek belegondolni, hogy tudnék két kicsivel egy napközbeni altatást végigzongorázni, hogy még aztán magamra is legyen időm. Sajnos nálunk nincs igazán segítség.

Nyilván így egy gyerekkel ez sokkal könnyebb. És de, el kell mesélni szépen sokszor. Azt olvastam, egy totyogónak 800-szor kell elmondani valamit, mire tényleg megérti. Ez segített türelmesnek maradni. :) Jó tisztában lenni az életkori sajátosságokkal, ha az ember érti a gyerekét, mindjárt könnyebb minden. Tény, hogy a korábbi szépirodalmi olvasmányaim helyét átvették a gyerekneveléssel, positive parentinggel kapcsolatos olvasmányok. :D De ez főleg az első időszakra volt igaz, amikor egyébként is eléggé helyhez voltam kötve, például a maratoni szoptatások alkalmával nem maradt más, mint netezni, vagy olvasni. Mostanában inkább csak emlékeztetőül olvasok el egy-egy szembejövő cikket (hogy a negatív tartalmú üzeneteket hogyan lehet pozitívan kifejezni pl.).

Ezeket a lényeket mosléknak hívják, nem szülőknek.

Személy szerint az ilyeneket 18 éves koromtól szartam volna le nagy ívben.

Amúgy három variáció van:

1:amint valaki betölti a 18. életévét, fossa le az ilyeneket nagy ívből és költözik el olyan messze, amennyire lehet.

2:a legrosszabb, ha valaki tudatosan vagy tudattalanul át is veszi ezt a viselkedést és adja is tovább.

3:a gyerek maximalista lesz, mindenkinek meg akar majd felelni és körbe fogja nyalni ezeknek a humanoidoknak a seggét.

Engem ilyen anya nevelt föl, folyamatosan üvöltött, most is üvölt még, csak nem velem. Emlékezetes, hogy azzal kínzott kiskoromban, hogy nem kapok karácsonyi ajándékot, és már rémálmaim voltak, arra riadtam kicsiként, hogy kiabálok, hogy nem kérek ajándékot, csak hogy hagyja abba a zsarolást, az üvöltözést.

Már semmit sem ünnepelek meg, mert minden ünnepemmel zsarolt, és még ma is zsarolna, ha ünnepelném. De még számos más történetem van persze. És NEM, nem voltam nehezen kezelhető gyerek. Teljesen normális, jó magaviseletű gyerek voltam, ő (volt) az elmebeteg. Gyanítom, hogy a kérdező által leírt helyzetben is ez áll fenn.