Mi a baj velem, miért nem akarom tartani a kapcsolatot az anyukámmal?

30 éves vagyok, nem élek már otthon, talán ez is közrejátszik abban, hogy eltávolodtunk egymástól anyukámmal. Az az igazság, hogy rosszul érzem magam emiatt, de egyszerűen rettentő ideges vagyok, ha találkoznom kell vele. Egyszerűen nincs közös témánk, ő szereti a pletykát, meg szeret a saját bajairól mesélni, panaszkodni, nem igazán érdeklődik felőlem, az életem felől. Rosszul érzem magam, mert nem hívom telefonon, mert vele nem lehet 5 perc alatt letudni egy beszélgetést, vele 15-30 perc az alap. De a 95%-ban ő beszél. Nem járok meglátogatni, mert egyszerűen nem bírom, nem szeretek órákra megülni, de vele nem lehet meginni csak egy kávét, beszélgetni picit, és menni, mert olyankor rosszul esik neki, hogy nem ebédelek ott, nem ülök ott reggeltől estig. Nem tudom, nem értem magam, egyszerűen úgy érzem, energiavámpír. Közel 20 éve kezelik bipoláris zavarral, amit nem volt egyszerű végigélni, tulajdonképpen az egész kamaszkorom ennek jegyében telt. Régen nagyon jó viszonyban voltunk, de ahogy elkerültem otthonról, szépen lassan megváltozott minden. Neki csak addig voltam jó gyereke, míg tudott irányítani, befolyásolni, mostanában, hogy van saját önálló életem, és nem mindig mindenben értek vele egyet, nem tudok mindig úgy ugrani, ahogy ő gondolja, azóta távolodtunk el. A testvéremet tekinti a világmindenségnek, a testvérem vesz neki drága ajándékokat, minden közösségi oldal ezzel van tele, az egekig magasztalja.

Nem tudom mit tegyek, felőrlődök így, hálátlannak érzem magam, de közben minden egyes alkalommal, amikor találkozunk, meg kell erőszakolnom magam, nehezen viselem el.

Mit tegyek?