Hogyan tudnám tudatosítani apámban, hogy nincs igaza?

Apámmal lehetetlen beszélgetni, mert nem fogadja el a kritikát. Ha valamit ő kitalál, annak úgy kell lennie, senkitől nem hallgatja meg az ellenvéleményt. Néhány különösen idegesítő rigolyája:

- Gondolom senkinek nem újdonság, hogy ma Magyarországon borzalmas a lakáshelyzet. Szerinte én "azért gondolom ezt, mert az ismerőseim nem dolgoznak". Azt sem értem, hogy mire gondol, ez hogy jön ide. Valóban van ilyen ismerősöm, én viszont dolgozom, méghozzá nem is keveset. Neki megvan a kényelmes lakása több mint 20 éve (persze segítséggel vásárolta), a munkahelyi pozíciójához pedig a béka $egge alól, ismeretségek és néhány nagy ugrás révén jutott.

- Mindent automatikusan, "csípőből" lesajnáló véleménnyel illet, aminek hozzám van köze (ha ezt nem tudja valamiről, akkor képes megdicsérni), viszont úgy érzi, hogy én csináltam belőle képzelt ellenséget. (Sajnos tény, hogy sok esetben igen sarkítottam a róla kialakult képet, amúgy is hajlamos vagyok mindenkiről a legrosszabb élményeimet megjegyezni, de ez akkor sem igaz, amit állít.)

- Ha valamiben a segítségét kérem, szentül hiszi, hogy neki először a kérdés jogosultságát kell vizsgálgatnia, és végül is kihozza, hogy azért nem segít, mert tulajdonképpen az egész kérésem értelmetlen, és szerinte "olyan, mintha abban kérnék tanácsot, hogy hogyan legyek drogfüggő" O.o

- Lehetetlen neki megfelelni, mert mindenben talál valami pitiáner hibát. Egyszer pl. teljesen rendbe szedtem a lakást, és amikor hazaért, megkérdeztem, hogy lát-e változást. Az egyetlen dolog, ami szemet szúrt neki, egy szemétbe kivitelre váró, kiselejtezett lepedő volt egy félreeső sarokban, a kiglancolt lakást észre sem vette.

- Rendszeresen érvelési hibákat vét és a "bort iszik, vizet prédikál" elvét követi, másnak viszont ugyanezeket minden egyes előfordulásukkor szóvá teszi.

- Kompromisszumképtelen, azt várja el, hogy 100%-ban az ő akarata teljesüljön, de közben úgy érzi, hogy én várom el ezt magammal kapcsolatban.

Folytathatnám, de sohasem érnék a végére, és amúgy sem akarok apróságokon rágódni. Szerintem ezek éppen elég árnyalt képet adnak apámról.

Nagyon szeretnék vele jóban lenni, mert az én szívem fáj emiatt a hülye "háború" miatt, de minden alkalommal úgy érzem, hogy teljesen reménytelen. Ha szóvá teszem a dolgait, úgy érzi, hogy én beszélek hülyeséget, és nem hallgat meg.

Ti mit tennétek a helyemben? Én mindenképpen kibékülnék vele, de hogy tudom ezt megoldani? Vagy tegyek le róla? :-(