Ez csak ez tinihiszti? Nincs okom a szomorúságra? (Többi lent)

Sziasztok!

Talán kicsit hosszú lesz, de megpróbálom rövidre fogni.

Nos kezdjük ott, hogy a családomban rengeteg a gyűlölködő manipulatív személy, ezt mindenféle túlzás nélkül mondom.

Ez sajnos nagy hatással is volt rám. Szerintük én, csak egy zabigyerek vagyok aki sosem fogja vinni semmire. Próbáltam ezt nem figyelembe venni, de mindig fájt amikor az osztálytársaimat egy boldog családi környezetben láttam. Kicsit irigyeltem őket. Aztán eldöntöttem, hogy bebizonyítom nekik mennyire nincs igazuk. Matekversenyekre jártam és jó helyezéseket értem el. Aztán kisgimnazistaként bekerültem egy gimnáziumba. Büszke voltam magamra, mert ezzel simán lepipáltam az unokatestvérem akit mindenki ajnározott. De innentől kezdődtek el a problémák. Költözködtünk, anyám az új munkahelye miatt stresszesebb lett és mindent rajtam töltött ki. Ráadásul az osztályban én lettem az egyik célpont a kinézetem miatt. Lány létemre ezeket a problémákat erőszakkal próbáltam megoldani, amire így visszatekintve nagyon nem vagyok büszke.

Szóval mire hetedikes lettem a helyzet úgy nézett ki, hogy a suliban egy megtűrt személy voltam és a többség félt tőlem. Otthon pedig az örökös balhé és ordibálás ment. Az ostoba rokonok pedig még inkább rontottak 1-2 esetben a helyzeten.

És végül nem bírtam tovább az egészet, elkezdtem vagdosni magam. Nem segített rajtam, de furcsa módon megnyugtatott. Persze ahogy másnap végignéztem a karomon undorodtam magamtól, mégsem tudtam abbahagyni.

Közben az osztályban elkezdtem barátkozni egy hozzám hasonló lánnyal, de a vége az lett, hogy csúnyán átvert és cserbenhagyott. Azóta eltelt két év. És közben megírtam két olyan novellát amivel versenyeket nyertem ezenkívül országos történelemdöntőbe jutottam, de mégis rettentően üresnek érzem magam. A helyzet azóta sem javult itthon. Valószínűleg nem is fog ezért kénytelen leszek elköltözni, ha betöltöm a 18-at. A vagdosásról már leszoktam és szégyenlem is magam, hogy ezt csináltam.

És végül a kérdésem az lenne, hogy van okom a szomorúságra? Ez a kérdés csak azért ötlött fel bennem, mert igazából vannak nálam rosszabb helyzetben élő gyerekek én mégis itt pityergek.