Ezek szerint a szüleim bármikor megalázhatnak és bánthatnak engem, de én sohasem bánthatom meg őket?

A szenzációvadász cím után itt a történetem, amit megpróbáltam rövidre fogni, de nem sikerült. Bocsi.

Múlt héten volt egy kisebb beszélgetésünk a szüleimmel, hogy ők nem értenek valamihez, nekem viszont gyakorlatilag a véremben van. Lényegtelen, hogy micsoda, csak akkor elsütöttem egy olyat, hogy "te jó ég, kikkel vagyok én körülvéve...".

Van egy nagyon rossz tulajdonságom. Képes vagyok megbántani másokat úgy, hogy észre sem veszem, hogy mennyire megbántottam őket.

A fent idézett mondat számomra nem volt sértő (nem annak szántam), az én ismerőseim körében ez egy teljesen legitim szólás, viszont a szüleim, legalábbis anya nagyon magára vette. Tegnap ezt el is mondta nekem (mert az eset után én nem voltam otthon egy hétig), én pedig bocsánatot kértem érte.

Azonban megjegyeztem, hogy nekem is ilyen rosszul esett az, amikor a fejemhez vágták, hogy biztosra veszik, hogy nem lesz meg a diplomám, és ha nem lett volna bennem erős és eltökélt akarat, hogy márpedig azért is le fogok diplomázni, a célvonalban - amikor egy tárgyam volt csak hátra - fel is adtam volna, hallgatván ezekre a szavakra. A kis megjegyzésem után megkaptam, hogy igazán szemet hunyhatnék az eset felett és hogy 50 évesen is ezen fogok rágódni? Mégis hogyan várhatják el ezt tőlem?

Főleg megannyi megaláztatás után, miszerint egy semmirekellő életképtelen ember vagyok, illetve esélyem se lesz boldogulni az életben. Már akkor kételkedtek az egyetemi pályafutásomban, amikor még el se kezdtem azt. Amikor apának segítettem valamiben, szinte mindig le voltam szólva valami miatt (nem találtam egy adott szerszámot; nem úgy tartottam valamit, ahogy kellett volna; nem értettem, mire gondol, amikor mondta, hogy "add már ide azt a sz_rt"), illetve rettegtem a nyári szünetektől, gondolván, hogy megint meg fogom kapni azt, hogy nem csinálok semmi értelmeset - egész napokat voltam képes a gép előtt tölteni, hogy programozhassak. Ennek a "semmittevésnek" köszönhetem azt, hogy ma annyi a nettóm, mint az ő bruttójuk összesen - a probléma ezzel az, hogy nem volt számukra látható eredménye az így eltöltött időnek (számomra volt és boldog voltam, amikor csináltam). Mikor 16-18 éves voltam, a házimunkának azzal a részével nem is volt gond, amit mondtak, hogy csináljam meg. A gond azzal volt, amit nem mondtak, de elvárták, hogy csináljam meg (nyírjam le az egyébként még rövid füvet, fessem le a kerítést...). Erre pedig jött az, hogy "nem igaz, hogy nem látod meg magadtól a ház körül, hogy mit kell megcsinálni".

Ezek szerint a szüleim bármikor megalázhatnak és bánthatnak engem, de én sohasem bánthatom meg őket?

Ragozhatnám ezt sokáig, a lényeg az, hogy nem érzem úgy, mintha boldog gyermekkorom lett volna. Jelentősen részt vettek az önbizalmam leépítésében, és az időt, amit a szüleim által nem élhettem meg boldogan, soha és senki nem fogja nekem visszaadni. Haragszom rájuk emiatt, de nem tudom, hogy megérdemlik-e azt, hogy megszakítsam velük a kapcsolatot, mert ezt leszámítva anyagilag mellettem álltak és enélkül nem tarthatnék ott, ahol most tartok.